Putnok - Bódvaszilas (OKT-24.)

Itiner

A túra folyamán végig a K jelzést kell követnünk.

• Putnok vasútállomásától déli-északi irányban átvágunk a településen.
• Hosszan követjük a Szörnyű-völgy aszfaltját, majd a Pálma-forrás előtt felkaptatunk a Mohos-tavakhoz.
• A tavaktól Kelemérre ereszkedünk.
• Aszfalton sétálunk át a dombok alatt Gömörszőlősre.
• Gömörszőlősről a dombhátakon át érkezünk Zádorfalvára.
• A faluból ismét dombokon átvágva, a végén a határt követve jutunk el Aggtelekre.
• Aggtelekről Jósvafőre gyalogolunk.
• Jósvafőről a hegyek közé emelkedve érjük el Szelcepusztát.
• A Ménes-völgy érintésével vezet a Kéktúra Derenkre.
• A romfaluból a Szádvár közelében elhaladva a Szabó-pallag-vadászház maradványáig túrázunk.
• A vadászházromtól leereszkedünk Bódvaszilasra, ahol a vasútállomáson fejezzük be a szakaszt.

A túráról részletesen

Putnok – Kelemér

Bélyegzés után elhagyjuk a településszéli vasútállomást. Putnok főtere felé indulunk, mely mellett elhaladva átlépünk a Szörnyű-völgyi-patakon. A templomnál fordulunk be, szomszédjában a kerítés fölött láthatjuk a jelenleg elzárt, évszázados várkastélyra épült Serényi-kastélyt és hatalmas parkját. A szegénysort rendezettebb utcaszakasz váltja, de a házak rövidesen elmaradoznak, helyükbe lép az erdő. Aszfalton baktatunk, melyről csak egy rövid szakasz erejéig térünk erdei ösvényre, majd elérkezünk a Szörnyű-völgy leghangulatosabb pontjához, a duzzasztott horgásztóhoz. Az erdős partszakaszoktól bájos vízfelület után nem sokkal a térség fejlődésében egykor fontos szerepet játszó Serényi Béla feleségéről, Pálmáról elnevezett forráshoz és pihenőjéhez jutunk. Itt a Kéktúra felkanyarodik a dombhát felé, és egy rövidke völgyön kaptat föl oda.

A gerinc túlfelén eleinte csenevész fiatalosban ereszkedünk, majd egy kis kilátást engedő tarvágás előtt hirtelen jobbra, ösvényre lépünk. A levegő lassan nehezebbé válik, ahogy a Kis-Mohos-tó sűrű növényzettel fedett, nyílt víztükröt alig rejtő tőzegmohalápjának partjához közelítünk. Nem sokkal messzebb a Nagy-Mohos-tavat is észlelni fogjuk a növényzet változásával, ennek vizéhez egy kis ösvényen közel is mehetünk. A két láp medre suvadással, azaz lejtőcsuszamlással keletkezett, a kisebbik mindössze 15, a nagyobb kiterjedésű 25 ezer éves. Mindkettő jégkorszaki eredetű, ezért (és különleges klímaviszonyaik okán) ebből az időszakból is őriznek növényritkaságokat. A természetes hulladékokból lassan keletkező tőzegláp kis zöld dudorait könnyen kikémlelhetjük a fák közt. A nyílt víztükör csaknem teljes eltűnése mindössze az utolsó évtizedek fejleménye, a láp életének aktuális felvonása.

Rövidesen visszatérünk a Kelemérre vezető aszfaltútra, és annak kanyargását követjük egy darabig, hogy aztán levágjunk egy szerpentinkanyart egy kellemetlen, bozótos csapáson. Az aprócska falu szélén áll a nemzeti park bemutatóháza (Mohos-ház), központjában pedig, a templom mellett Tompa Mihály Emlékmúzeum várja a látogatókat – a költő itt született, álneve (Rém Elek) a falu neve visszafelé olvasva. Pecsétet a boltban, az emlékház kerítésén és gondnoki helyiségében találunk.

Kelemér – Zádorfalva

Betonúton poroszkálunk, a táj feltűnően nagyot változik: eltűnnek az erdők, óriási, fátlan lankák vesznek körül, végtelen kaszálók és legelők hullámoznak ebben a különleges, eldugott szegletében az országnak. Gémeskút emlékeztet az egykor itt kóborló haszonállatokra, ma azonban maximum a csenevész autóforgalom és a magasra nőtt fű mozdul. Gömörszőlős igazi zsákfalu, északi végén nagyszerű állapotú, hagyományos épületek állnak. A gyűjtemények a térség egykori gazdálkodásának eszközeit, emlékeit sorakoztatják föl, de találunk itt templomi mennyezetekre koncentráló kiállítást is. A bélyegzőt pedig a szabadtéri múzeum kapujánál leljük.

Gömörszőlőst elhagyva teljesen egyedi hangulatú tájra lépünk, amikor nekivágunk az eddig csak alulról szemlélt domboknak. Kezdetben völgyet követünk ugyan, de hamarosan megkezdjük az emelkedést a kis dombhát gerince felé. Ahogy megyünk egyre feljebb, tágul a látóhatár, lassan feltárul előttünk a hátrahagyott falu kicsiny katlana. Meseszép látkép bontakozik ki körös-körül, a széles, alig szabdalt, zöldellő lejtőket többnyire csak a gerinceken váltják fel itt-ott erdőfoltok. Egy hegyvidék vadságával ugyan nem vetekedhet, ez a vidék mégis alighanem sok kéktúrázó legszebb emlékei közé kerül az országjárás során.

Csak röviden tapossuk a gerincen vezető nyomot, mert egy tábla jobbra, lefelé irányít – egyenesen a bozótba. Amilyen idilli volt az előző kilométer, annyi bosszúsággal jár a következő. Jó negyedórán át törjük magunknak az utat a sűrűben, nagy fellélegzés a megritkított fenyves szélére érkezni. Csenevész erecske völgyét követjük, fölöttünk itt-ott megsuvadt lejtők keretezik a felhagyott dűlőutat, Zádorfalva templomtornya jelzi a helyes irányt. A Kéktúra a település központjába terel, a pecsétet a kocsmában kell keresnünk.

Zádorfalva – Aggtelek

Aszfalton vágunk neki a hosszú aggteleki menetelésnek. A gyönyörű, napverte dombokat nem csak nézegetjük, hanem rövidesen fel is kapaszkodunk egyikük hátára. Nem sokáig élvezhetjük a már megszokott, festői panorámát, mert hamarosan elérjük az erdőt – előtte azonban még tekintsünk hátra, hogy végighordozhassuk tekintetünket a lankák fölé emelkedő Bükk-fennsík hosszú hullámsorán.

A következő kilométerektől ne várjunk sok változatosságot: a szép, füvesaljú tölgyeseken kívül felnövekvő bozót által belakott irtásfoltok alkotják a díszletet. Gerincen kanyargunk, két oldalába helyenként igen mély horhosok, heves esőzések után sebesen lefolyó vízzel megtelő árkok harapnak. Egy tölgymatuzsálem, „Ladon fája” jelenti az egyetlen említésre méltó látnivalót, félórán belül pedig megjelennek a határkövek. Amikor a két országot elválasztó vonalon jobbra fordulunk, Szlovákia felé megnyílik a táj, de jobbra perceken belül feltűnik úticélunk is: az aggteleki mészkőfal, aminek távolra fehérlő meredélyéről a barlangot is elnevezték (a Baradla szlovák megfelelője sziklafalat is jelent). Elérjük az enyészetnek átengedett vámállomást, és aszfalton, végül a kempingen keresztül érkezünk meg a turistaszálló épületéhez. Pecsételni a recepció ajtaja mellett vagy a látogatóközpontban tudunk.

Aggtelek – Jósvafő

Aggtelekről startolva nekivágunk a karsztnak, ennélfogva óriásit változik a táj. A világhíres Baradla-barlang bejáratát is rejtő sziklafal tetejére kapaszkodó, lépcsőkkel járhatóvá tett ösvény azonnal hegyvidéki atmoszférát teremt. Ráadásul föntről a padtól vagy a mögötte szétterülő karrmező tisztásáról fantasztikus a kilátás: a dombvidékek hátterében a teljes Bükk-fennsík megmutatkozik, jobbra pedig Szlovákia erdős vonulatai magasodnak. Kicsivel odébb jobbra, a hegy oldalára térünk, és mészkőkibúvásoktól zegzugos erdőt keresztezve talpalunk a Mész-völgy bejáratáig. Itt, a S jelzésen mintegy 10 perc alatt felkereshetjük az Aggteleki-tavat, mely egy eldugult víznyelőben gyűlt fel (igaz, nyáron nyílt vízfelületet ne keressünk benne).

Hosszú tisztáslánc vezet be az erdőbe: hirtelen vadregényes, gyönyörű erdő borul fölénk. Mohos mészkőgörgetegek és a talajt borító holtfák jellemzik a gyönyörű, meredek lejtőket fedő rengeteget. Átkaptatunk egy másik völgybe, túránk továbbra sem halványuló szépségű természetben kanyarog. A hegytetőhöz közel kicsi ördögszántást keresztezünk, majd tartós lejtmenettel közelítjük Jósvafőt. Egy eligazító táblánál a K jelzés balra, egy bércorron át keresi fel Jósvafőt (a temetőtől szép a kilátás a falura), de a legfontosabb látnivalókat kihagyja – tegyünk hát kitérőt, ennek első szakaszára úgyis rákényszerít a barlangpénztárnál elhelyezett bélyegző (Z jelzés).

Jósvafőre érdemes fél napot szánni: talán nincs az országban még egy falu, melynek településképében ennyire meghatározó lenne a patakok jelenléte. A hűs vizű, csillogva fodrozódó vízfolyásokat ráadásul nem szorították otromba, mesterséges mederbe, gázlóik ma is használt közlekedési vonalak. A szépen karbantartott ófalu épületei közt már régen nem dolgozik malom, pedig Jósvafő egykori vashámorát ezek működtették. A barlangbejáratnál lejjebb a Tengerszem tavát találjuk: smaragdzöld tükre és a ráhajoló fák festői összhangban egyesülnek. Vizét a közeli parkos környezetben található Jósva-forrás, Magyarország legnagyobb vízhozamú, hideg karsztforrása táplálja.

Jósvafő – Szelcepuszta

Mozgalmas szakasz áll előttünk: erre figyelmeztet a rövidke Tohonya-szurdok is, mely Jósvafő szélső utcájából, a Kossuth-barlang nyílása után indul. A szűk, mohos sziklákkal szegélyezett, hevesen kanyargó szűkület alján földút vezet, de ez mit sem csorbít a vadregényes látványon. Amikor a patak zúgói elmaradnak, tisztáson vágunk át, hogy aztán egy rövid, de emberpróbálóan meredek kapaszkodóval jussunk föl a feledhetetlen Jósvafői-fennsíkra.

A töbrök lyugatta felszínű, ettől hepehupás karsztfennsík medencehelyzetű, hatalmas rétjét minden oldalról hegyek keretezik. Akármerre nézünk, összefüggő, nagyragadozók lakta erdők szegélyezik a tájat, kivéve a legmagasabb lejtőn, a Nagy-oldal karsztbokorerdős, ördögszántotta terepén. A meredek térszínről a csapadékvíz könnyen lemossa a talajt, oldja a mészkövet, ezzel barázdált felszínt alakít ki, mely csenevész növényzetet éltet. A Gömör-Tornai-karszt jellemző tájképe vesz minket körül, az Északi-középhegység legkülönlegesebb helyeinek egyikén járunk. A nyári félévben a zömök testű hucul lovak nyerítése zengi be a mezőt, kissé vadnyugati jellegűvé színesítve ezzel az élményt.

A Kéktúra átkel a töbörmezőn, és a fák árnyékába tér. Felkaptatunk a Szőlőhegyre, oldalában a S jelzésen még néhány métert megtéve szép kilátópontra lelhetünk: a szembenső hegyoldal fenyvese kárpáti hangulatot teremt, a Szalonnai-hegység tömbje felé nézve pedig felkutathatjuk szemünkkel az Aggteleki Nemzeti Park címerállata, a foltos szalamandra kőből rakott, óriási mását.

Ösvényünk ismét szép erdőkben vezet, de a táj varázsa érezhetően elmarad a korábbiaktól, hiszen a vonulat szegényebb a karsztjelenségekben, mint a környező magaslatok. Végül leereszkedünk: Szelcepusztáról éppen csak betekinthetünk a lenyűgöző szépségű, széles Szelce-völgybe, melynek alján nem ér össze az erdő. Szelcepuszta idilli szálláshely, ráadásul a komfortfokozatot is megválaszthatjuk: vérbeli turistaszállást és kastélyhotelt is igénybe vehetünk. A tisztás karámjában lovak legelésznek, a szomszédjukban pedig ijedt dámszarvasok figyelik a túrázókat – érdekes módon egy fehér színű változat egyedei is láthatók köztük. A mai erdészeti telep Horthy Miklós vadászterületének központja volt. Hogy ez milyen szomorú következményekkel járt, annak nyomát hamarosan testközelből tapasztalhatjuk.

Szelcepuszta – Derenk

Kis lék tátong az erdőben, ahogyan lefelé kanyarodunk a hegyoldalon. A Ménes-völgy gyönyörű felső szakasza csobogó patakjával, kidőlt fatörzseivel és sziklaformáival igazán vadregényes bevezetése az Alsó-hegy platójának, és a következő kilométerek felvidéki túraútvonalakat idéző atmoszférájának. Egy elágazásnál balra fordulunk, majd rögvest jobbra, hogy egy illatos fenyvesen áthatoló, akadályokban gazdag horhosban kapaszkodjunk fölfelé. A zárt erdő szövetét kaszálórétek nyitják fel, közeledünk Derenkhez. Ám a romfalu előtt még egy fenyves zöldell, majd lombhullatók alól bújunk ki a Derenki-polje szegélyére.

A polje a szláv „mező” szóból ered, és a legnagyobb karsztos mélyedést jelöli: utunkról nagyszerűen megfigyelhető, hogy ezt a lapos aljú felszínformát meredek peremek veszik körül. Mivel lefolyástalan, a karsztfennsíkon ez az egyetlen hely, ahol a víz megmarad (amint a következő réten a Kéktúráról is érzékelni fogjuk), alkalmassá téve a megtelepedésre. Az egykori falu helyén ma karók jelzik a lakosok házainak helyét, és a düledező istállón kívül csak az újjáépített iskola áll már – benne igényes kiállítás ismerteti a szomorú sorsra jutott település múltját. A gorálok, szlovákok és magyarok lakta falu népe gyakorta orvvadászatból tartotta el magát, ez azonban nem tetszett a medvéskertet kialakító, a környéken előszeretettel vadászó Horthynak. Ezért 1943-ban Derenket lényegében felszámolták, a lakosokat áttelepítették, minden épületet porig romboltak. A temető följebb, a fák alatt bújik meg, érdemes meglátogatni a táblával jelzett út végén található, évszázados síroknak is otthont adó emlékhelyet. A Kéktúra-pecsétet a derenki OKT-táblára szerelték.

Derenk – Szabó-Pallag-vadászház

Derenk főutcáját elhagyva rövidesen újabb tisztásra érünk: vízzáró kőzetekkel fedett aljzatán nem szivárog el a csapadék, ezért a tágas rétet zsombékos növényzet és sekély víz fedi. Makadámutunk átvág a vizenyős területen, az erdőszélről csodálhatjuk az idilli tájképet. A fák közé lépve ismét mohos-sziklás hegyoldalak közt kanyarodunk, hogy egy újabb tisztáson keresztezzük az Alsó-hegyet átszelő, Szlovákiába tartó erdészeti utat.

Erdei úton érkezünk egy irtásszélre, melynek túloldalán tábla jelzi az irányt a jól láthatóan környezete fölé magasodó Szádvárhoz (KL majd PL jelzés). Ugyan a Kéktúra nem keresi fel, azért mégse hagyjuk ki az Aggteleki-karszt talán legszebb kilátását nyújtó csúcsot! A sziklás oldalú hegyet megkerüli a turistaút - először szép bükkösben, majd a forró déli oldalon tölgyesekben és karsztbokorerdő-foltokon át tekereg fel a komoly erőpróbát jelentő, de rövid csapás. A hegytetőn a tatárjárás után épült, hatalmas vár fehér mészkőfalainak maradványai magasodnak. A hangulatos romegyüttesen érdemes végigsétálni már csak a különböző pontokról nyíló panorámák miatt is. Láthatjuk Szögligetet és a Szalonnai-hegységet, ahogy a távolban a hatalmas Bükk is feltűnik. A Cserehát dombvidéke síkságnak hat, ellenben a Szlovák-karszt és környezete hatalmas erdős hegyvidékként hullámzik észak felé. A vár délnyugati csücskéből a Ménes-völgy tárul föl alattunk, és távcsővel Szelcepusztát is kiszúrhatjuk a fák közt. Szokatlan módon sehol egy tarvágás, szerencsére összefüggő erdőtakaró fedi az Aggteleki-karszt hegyeit, bármerre is fordulunk.

Folytatva a Kéktúrát először felkeressük a Tábor-rét ívesen hajló kaszálóját, aztán az erdőben vízmosás mellé érünk. A Borz-lyuk forrása nyáron sajnos nem enyhíti szomjunkat, minthogy kiszárad, pedig a turistaút egy balkanyarral hosszú kaptatásba kezd, hogy az Alsó-hegy legmagasabb részét vegye célba. Lékek nyitnak utat a napfénynek az erdőbe, miközben hosszú, helyenként szép erdőrészleteket keresztező emelkedés végén rátérünk egy széles erdészeti útra. A zsombolyok és aknabarlangok döbbenetes mennyiségben ráncolják a fennsíkot, körös-körül töbröket látunk. Akár „kifordított hegynek” is nevezhetnénk, hiszen a legmagasabb régióban a csúcsok helyét lyukak foglalják el. Erdei úton jutunk a szebb napokat látott Szabó-pallag-vadászházhoz. A rom szomszédságában esőbeállót, pihenőt, és OKK-táblát állítottak, utóbbira erősítették a bélyegzőszelencét.

Szabó-pallag-vadászház - Bódvaszilas

A rengeteget hamarosan fenyveskeretezte, kissé zempléni hangulatú tisztás szakítja meg, hogy aztán ismét a fák alatt gyalogoljunk. Erdőrezervátumban gyalogolunk egyébként, ezért itt erdészeti beavatkozások helyett a természet alakítja az erdő életét. A Kéktúra hosszú ereszkedésbe kezd, láthatjuk a vadregényes, sziklás falú Kis-vizes-töbröt, melynek aljában a Meteor-barlang nyílása rejlik. Elérjük az Alsó-hegy délkeleti peremét, forró, napsütötte lejtőn közelítjük a Bódva völgyét. Egy apró tisztásról szép kilátás nyílik Bódvaszilasra, a háttérben emelkedő, elbányászott Esztramosra és a Szalonnai-hegységre. A távolban már a Zemplén vonulata kéklik.

Az erdő határán megnyílik előttünk a táj, de az igazán érdekes látványt az Alsó-hegy nyújtja: a karros, sziklás lejtő áthatolhatatlan falként fut a völgy peremén. Mintha elvágták volna a fennsíkot, úgy szakad le a szántóföldek vonaláig. Bódvaszilason közelről is megszemlélhetjük az Esterházy-Koós-kastély szépen rendbehozott épületét, de célunkat, a pecsétet a falu túloldalán, a vasútállomáson kell keresnünk (a forgalmi iroda kerítésén). A központból a K◼ jelzés segít eljutni a peronra, a Kéktúra egyenesen átlép a síneken, és tovaindul a Cserehát felé.