Mesztegnyői erdei vasút

Mesztegnyő északkeleti sarkában, az egykori nagyvasúti állomás szomszédságában találjuk az erdei vasút végállomását. A 760 mm nyomközű pályán a kis forgalmú hazai erdei vasutakon megszokott járművek sorakoznak: rövid, zárt, fűthető személykocsik, néhány lapos rakfelületű, faanyag-szállító teherkocsi, és az ezekből kialakított nyitott, esővédő tetővel ellátott nyári személykocsik. Továbbításukat a szintén ismerős C50 dízelmozdonyok végzik. A járművek otthona a látogatóktól elzárt terület, ahonnan csak indulás előtt teszik ki kerekeiket. Jegyet vásárolni az állomás kis pénztár-épületében lehet (illetve később a vonat kalauzánál is).

Indulás után a szerelvény keresztezi az erdőbe vezető egyik feltáró utat, majd egy második derékszögű kanyar után attól eltávolodva, szántóföldek között, egy keskeny erdősávban folytatja útját. A falu házai itt-ott még láthatók, de  a civilizáció nyomai gyorsan elmaradnak, amikor a vonat az egykori Gyota-Búsvár megállóhely után bekanyarodik a Búsvári-erdőbe. A sebesség itt is, mint a teljes vonalon, 15 kilométer óránként, az ablakok előtt suhanó fák miatt mégis egyre többnek tűnik, és mire a szerelvény néhány perc után kiér a Búsvári halastó partjára, már egyenesen túl gyorsnak érződik. Ezen a különleges szakaszon a pálya egyik oldalát négyszáz méteren át a tó hullámai nyaldossák, míg túloldalt kicsit mélyebben zöldell az erdő: a pálya a tó gátján halad. Kis szerencsével az itt élő vízimadarak is szem elé kerülhetnek.

Visszatérve az erdőbe az út ismét árnyékban folytatódik, miközben a változatos faállomány az égeresektől a száraz homoki tölgyesekig változik. Egy hosszú kanyar után elhagyjuk a közelmúltban létesített Szúnyogvár megállót, ami azt jeleni, hogy lassan túl vagyunk a nyolc és fél kilométeres vonal felén – pedig a fennmaradó szakaszon már csak egyetlen kanyar van hátra. Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy az út vége unalmas lenne, sőt, talán éppen itt kezdődik az igazi "Mesztegnyő-érzés": a mély-égeri szakasz hosszú egyenese.

A pálya mellé ismét egy homokos erdészeti út szegődik, ami mellett messzire tekinthetünk előre. A végállomásig azonban nem látni el, hiszen itt már helyi viszonyok közt igazi "hegyek" ,azaz öt-tíz méteres dombok sorakoznak egymás mellett, a vasút és az út pedig együtt követi ennek hullámait. A mozdony motorja fel-felpörög az emelkedőkön, majd elhalkul, sőt, olykor a több kocsis szerelvény végén álló fékezőnek is akad munkája. Az olyan modern dolgok, mint a mozdonyvezető által kezelt, központi légfék, ide, a somogyi vadonba még nem jutottak el. A sínek rövidesen már nem csak a vonat előtt, hanem mögötte is "összeérnek" a távolban, miköben az ügyes személődők láthatják az időnként őket keresztező, rohanó szarvasokat és vaddisznókat is, hiszen belőlük bőségesen akad errefelé.

Miközben az előre néző tekintet továbbra is a köbb kilométerre lévő, legtávolabbi erdősávot fürkészi, jóval közelebb, szinte véletlenül kerül képbe egy kis esőbeálló a pálya mentén, majd a szerelvény lassítani kezd: háromnegyed órás út után Felsőkak végállomásra érkeztünk. A délelőtti és a délutáni járatok egyaránt fél órát időznek itt, aminek csak egy egész kis részét tölti ki motorzúgás, amíg a mozdony a szerelvényt körüljárva átáll a Mesztegnyő felőli kocsivégre. Majd következik a csend, a beszégetések, a szedvicsevés, vagy egy kis játék ideje az erdőkkel körülvett, közel focipálya méretű mezőn. Bár a környéken nincsenek kiemelkedő kilátóhelyek, forgalmas büfék vagy látványos vízesések, a természet a maga valójában mégis sokakat maradásra csábít. A végálllomás ideális helyen van azok számára is, akik a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra itteni szakaszát szeretnék több darabban végigjárni. A hosszabb pihenésre vagy kisebb körtúrára nyitott utasok a délelőtti vonat érkezése és a délutáni visszaindulása között négy és fél órát tölthetnek itt.