Aquincumból a rácok városába

Itiner 

Az óbudai Fő térről elindulva végig a kerékpárutat kell követni északi irányban – egészen Szentendréig hol jobban, hol kevésbé jól, de ki van jelölve az útvonal.

• A Laktanya utca-Folyamőr utca-Bogdáni út-Ladik utca útvonal vezet el Filatorigát HÉV-megállóig, ahol keresztezni kell a síneket, majd balra fordulva folytatni a túrát a gyalog- és kerékpárúton.
• A Mozaik utcát egy lámpánál keresztezve jobbra, majd rögtön balra kell fordulni a Leányfalu utcára, melynek végén ismét jobbra fordulj, a Reményi Ede utcára – ez elvezet az Ángel Sanz Briz út mellett futó kerékpárútig, itt ismét fordulj balra.
• A hipermarketet elhagyva a lámpás kereszteződésnél kövesd a kerékpárutat a Gázgyár utca felé, ami egészen a Duna partjáig vezet. Az Újpesti vasúti (avagy Északi összekötő) híd alatt átbújva, az Aranyhegyi-patakot keresztezve éred el a Római-part déli végét. Innen csak egyenesen kell menni a parton, majd a gáton haladva. (Ha szeretnéd elkerülni a parti forgatagot, a párhuzamosan futó Nánási út - Királyok útja útvonalon teheted ezt meg.)
• A Római-partot elhagyva kövesd a gáton kialakított sétányt, majd kelj át a Barát-patak hídján, és a patak mellett térj vissza a folyamhoz közeli Duna sétányra.
• Innen az aszfalton lévő kerékpáros nyomokat, majd a kerékpárutat kövesd, ami egészen Szentendréig vezet, hol az ártérben kanyarogva, hol a Lupa-tó mellett, hol a Duna partján közvetlenül.

A túra részletes leírása

A hangulatos óbudai Fő térről indítjuk könnyed, 18 kilométeres túránkat a szentendrei Duna korzó irányába. A városrész főtere azon kevés megmaradt zárványok egyike, amelyek emlékeztetnek a kerület századfordulós arcára. A városháza éppen illeszkedik ebbe a sorba, hiszen az 1900-as évek közepén épült; a csinos épület előtt találjuk a városegyesítés (Pest, Buda és Óbuda összegyúrásával 1873-ban jött létre Budapest) utáni első óbudai polgármester, Harrer Pál, illetve Krúdy Gyula regényhősének, Szindbádnak a szobrát. Krúdy még láthatta a régi Óbudát, melyről így írt: „A keskeny óbudai utcák olyanformák voltak, mint a jeruzsálemi utcák Krisztus születése idejében. A házak összehajlottak vagy félig a földbe bújtak, mintha mindegyik egy nagy titkot rejtegetne. Ódonság bundaszaga és nőies fodormentaillat váltakozva szálldosott az udvarokból...” Ma már a lakótelepek dominálnak a környéken, melyek több hullámban épültek, de egy mindenképp említésre méltó közülük. A Flórián téri Faluház méretei megdöbbentőek ugyanis, 338 méter hosszú, 15 házszámon keresztül húzódik, és a 886 lakásban körülbelül 3000 ember él.

A városrész története azonban sokkal korábbra nyúlik vissza, és itt elsősorban a rómaiakra érdemes gondolni, akik 89 körül alapítottak itt egy helyőrséget Aquincum néven, melyből idővel kifejlődött Alsó-Pannónia (Pannonia Inferior) tartomány központja. A 6000 fős légiótáborba, mely körülbelül a Hajógyári-szigettel szemben épült fel, a Britanniából idevezényelt legio II Adiutrix katonái költöztek be elsőként. A légió és segédcsapatai táborai köré épült ki déli irányban a katonaváros (a Nagyszombat utcai amfiteátrum is ennek volt része), észak felé pedig a polgárváros terjeszkedett. Számos kézzelfogható emléke van a majd’ 2000 éves múltnak: a Flórián téren, a felüljáró alatt egy hatalmas fürdő romjait lehet szemügyre venni, a közelben található a légiótábor rekonstruált déli kapuja, észak felé haladva pedig akár a túra során is meg lehet tekinteni a Szentendrei út közepén a vízvezetéket (aquaeductus), mely a római fürdő forrásvizét szállította délre, vagy éppen az Aquincumi Múzeumot, ahol mindent meg lehet tudni erről a korszakról.

A későbbi koroknak jóval kevesebb emléke maradt fenn, illetve került elő Óbudáról: kevésbé közismert, hogy itt épült fel a második királyi vár, mely később a mindenkori magyar királyné birtoka lett.  A 13. század elején épült vár maradványai a mai Kálvin utcai református templom alatt találhatóak, részlegesen fel is tárták. Mátyás király pálos rendi szerzetesei a hagyomány szerinti Árpád sírja fölé emelték templom- és kolostoregyüttesüket, Nagy Lajos király pedig itt alapította az ország (Pécs után) második egyetemét.

A kultúrtörténeti kitérő után ideje nyeregbe pattanni, és a macskaköves Fő térről észak felé venni az irányt, már csak azért is, mert a városrész közelebbi múltját őrző zárványokon keresztül ismerhetjük meg még alaposabban a III. kerület történetét. A Szindbád téren elgurulunk a Várakozók szoborcsoport (Varga Imre alkotását Esernyősök néven is ismerik) mellett, majd máris a Laktanya utcában gurulunk tovább. Egy zöld szigeten áttekerve rögtön megállhatnánk egy utcai edzőparknál egy kellemes átmozgatásra, de futópálya, focipálya, teqball asztal is helyet kapott itt. Visszatérve a Laktanya utca aszfaltjára, ténylegesen egy kaszárnya előtt gurulunk el: az óbudai tengerészlaktanyában állomásozott 1870 és 1918 között a Cs. és K. Haditengerészet dunai részlege, a budapesti tengerészkülönítmény. A falon elhelyezett emléktábla tanúsága szerint a Cs. és Kir. Dunaflottila kezdte meg 1914. július 29-én az I. világháborút. Az épület egyébként egészen 1953-ig a magyar folyami hadihajózás laktanyája volt.

Nem messze innen egy egészen kicsi kitérővel érhető el a Miklós téren az egzotikus nevű Selyemgombolyító épülete. A magyarországi selyemipar fellendítésének céljából II. József egy olasz selyemszakértőt bízott meg egy óbudai selyemgombolyító üzem létrehozásával, ekkor (1785-ben) épült az ovális alaprajzú épület. Korábban is működött itt len takács, harisnyakötő, posztós, zsinór­verő, kötélverő, textilfestő, kalapos, szabó és nadrágszabó, és ezekre a hagyományokra alapozva nőtt ki magát Óbudán a textilipar. A pamutipart a Goldberger Textilnyomógyár, a Pamutkikészítőgyár és a Textilfestőgyár képviselte, a selyemiparból a Selyemkikészítőgyár, a leniparból a Csillaghegyi Lenárugyár (később Szövőgyár), a kötőiparból az Óbudai, majd Budapesti Harisnyagyár működött a kerületben. Egyébként a Selyemgombolyítónak köszönhetjük a Filatori-dűlő és Filatorigát elnevezéseket is: a fonoda olaszul filatore, innen a furcsa név, mellyel a szentendrei HÉV utasai kis híján 250 évvel később is naponta találkozhatnak. Mielőtt elérnénk az említett HÉV-megállót, az egykori harisnyagyár épülete mellett is elhaladunk, ugyanakkor az is látszik, hogy a barnaövezet, ahol egykor gyárak sorakoztak, átalakulóban van; a Folyamőr utcában 2020-ban például lakópark épül. A kerületben mindenesetre a Goldberger Textilipari Gyűjtemény ápolja a helyi ipartörténet e szeletének emlékét.

A HÉV sínpárjait, majd a Mozaik utcát keresztezve rögtön balra fordulunk egy kis utcába (Leányfalu utca), lehetőség nyílik azonban egy kis kitérőre a K-hídon át a Hajógyári-szigetre. A híd maga a nevét a K-rácsozásról kapta, és azért épült, hogy az Óbudai Hajógyárnak közvetlen vasúti kapcsolatot létesítsen, ma is megvannak a sínek a híd pályaszerkezetében. A hajógyárat 1835-ben alapították, és a rendszerváltásig működött - személyszállító hajók, teherhajók, uszályok, úszódaruk, vontatóhajók, tolóhajók, jégtörőhajók épültek itt 150 éven keresztül. Ma már se a hajógyár, se az iparvágány nem létezik, ellenben a híd kultikussá vált a Sziget Fesztivál révén, százezrek taposták sínjeit a Szigetre jövet-menet. Ami miatt családdal, gyerekekkel érdemes benézni a szigetre, az a menő játszótér, illetve a piknikezésre csábító nagy zöldfelületek – bár még mindig csak a túra elején vagyunk.

A K-hidat magunk mögött hagyva a kerület ipartörténetének egy újabb szelete mellett haladunk el hamarosan. Az Óbudai Gázgyár hatalmas tornyai tanúskodnak egy régi technológia egykori fontosságáról. A XIX. században kezdtek el ipari méretekben gázt termelni az európai nagyvárosokban, elsősorban világítási célból (ekkor még gázlámpák adták a közterületek esti fényét). Az úgynevezett városi gázt szénből állították elő, annak szárazon desztillálásával 1100-1200 fokos hőmérsékleten, majd a tisztított gázt vezetékhálózaton juttatták el a felhasználókhoz, az utcai lámpákba és a háztartásokba. Az Óbudai Gázgyárat 1914-ben adták át, és 1984-ig működött, ma az épületek egy részét a Graphisoft Park foglalja el. Külön érdekessége a gyárnak, hogy saját lakóteleppel és egyéb kiszolgáló épületekkel vették körül – a Munkástelep és a Tisztitelep ma is álló házai között rövid időutazásra indulhatunk a gázgyár fénykorába.

A grandiózus méretű tornyokat hátrahagyva már csak egy ugrás a Római-part. A budai vízi élet központja a 19. században kezdett kialakulni (az első hazai evezősversenyt 1842-ben rendezték), a csónakházak mellett csárdák, vendéglők, szabadstrandok jelentek meg a parton. A 20. század derekától vállalati, egyesületi vagy akár magán csónakházak egyre nagyobb számban várták az evezés vagy a kajak-kenu szerelmeseit, vállalati üdülők épültek, virágzott az vízi élet a Duna partján. Az első csapást talán a fürdőhelyek megszüntetése jelentette (1973-ban, a rossz vízminőség miatt), majd a rendszerváltás, amely a szocialista nagyvállalatok bedőlése miatt számos egyesület megszüntetését is magával hozta. A gazdátlan csónakházak helyén később szállodák, lakóparkok nőttek ki a földből, ugyanakkor ma is vízre lehet itt szállni még néhány helyen, így furcsa kettősség jellemzi a partot. Igaz ez a vendéglátóipari egységek sorára is, a leglepukkantabb(nak tűnő) lángosostól a legmenőbb vízparti helyekig lehet válogatni, ha az ember megállna harapni valamit, vagy csak egy frissítőre a csárdák késői utódjainál. Természetesen a partra is le lehet menni kacsázni egyet, és több játszótéren is meg lehet állni, ha gyerekekkel teker errefelé az ember. (Aki azonban szeretne gyorsabban haladni, és nem a gyalogosokat kerülgetni, annak ajánlott a párhuzamosan futó Nánási út - Királyok útja útvonalat választani.)

Ahol a Római part véget ér, egy gáton folytatjuk az utunkat a Barát-patak hídjáig – a távolban a Pilis nyúlványai látszanak. A hídon átkelve a patak mellett térünk vissza a Duna közelébe, hogy előbb egy üdülőtelepen, majd egy ártéri erdőn át tekerve érjük el a Lupa-tavat. A Barát-pataktól a Dera-patakig egyébként vadonatúj, 2020 őszén átadott bringaúton tekerhetünk az Eurovelo 6-os nemzetközi bringaút részét is képező szakaszon.

Szentendre egy egész napot érdemelne: mindenki ismeri skanzenjét, óvárosát, a Duna-parti sétányt, de a tömegközlekedési múzeum és a város virágzó kulturális életének híre is sokakhoz eljuthatott már. Az egykor szerb, dalmát, szlovák, német és görög telepesek által benépesített településen ma már jobbára csak az említett népek emlékeivel találkozhatunk. Ilyen például a szerb ortodox templom, illetve a Szerb Egyházi Múzeum is, mely a legjelentősebb magyarországi ortodox gyűjtemény. Természetesen szerb éttermet is találunk a Duna-korzó megannyi vendéglátóipari egysége között.

Nyáron szabadstrand is működik itt, menő játszóterek szomszédságában, de évszaktól függetlenül mindenképp érdemes betérni a zegzugos kis utcákra, igazi 18-19. századi kisvárosi miliőben lehet részünk, legalábbis ami az épített környezetet illeti. A skanzen a belvárostól távolabb található, és némi szintkülönbséget is le kell küzdeni, azonban a Városi Tömegközlekedési Múzeum igazán közel van a Duna korzóhoz, és sok érdekes járművel lehet megismerkedni az egykori HÉV-kocsiszínben.

Visszafelé itt akár a HÉV-re is fel lehet ülni, ha valaki csak egy nagyon könnyed túrára vágyott, vagy éppen a családi túrán a lurkóknak sok lenne a visszaút.