Zempléni sziklákon

Akit a táj szabályos kúp alakú hegyei tűzhányókra emlékeztetnek, annak részben igaza van: az egész hegységet a Kárpátok legbelső ívét kialakító vulkánosságnak köszönhetjük. Igaz, többnyire nem az eredeti, hanem csak az évmilliók alatt átalakult formákat látjuk a felszínen. A lepusztulással környezetüknél sikeresebben hadakozó, kemény vulkáni kőzetek merész szirtjein találjuk a hegység legfontosabb történelmi emlékeit: Füzér, Boldogkő, Regéc várait. Az egész hegyvidék az Eperjes-Tokaji-hegység nevet viseli (ennek hazai részét szokás Tokaji-hegységként is emlegetni), melynek magasabb, valamivel 1000 méter fölött tetőző része Szlovákiában található. A többi alacsony vulkáni középhegységünkhöz hasonló formakinccsel találkozhatunk itt is. Egyedisége leginkább völgyekkel sűrűn szabdalt, kiterjedt vonulataiban és markáns sziklatornyaiban áll. 

Az északnyugati hegységrészek főleg a Sólyom-kő és az Amadé-szikla kilátóteraszai miatt izgalmas célpontok a túrázók számára. Hejce és Telkibánya vagy Gönc között, illetve ellentétes irányban körülbelül 15 kilométeres, kellemes tempóban teljesíthető kirándulásra van lehetőségünk. Hejcéről startolva a szintkülönbséget gyorsabban, rövidebb szakaszon gyűrhetjük le, ellentétes irányban hosszú kaptatásra kell számítanunk.

A faluból kilépve előbb visszatekinthetünk a Hernád sík völgyére, majd a következő pillanatban már bekebelez a sűrű, vízcsobogástól hangos fenyőerdő (piros kereszt jelzés). A Szerencs-patak néhol fenyveses völgyében széles erdészeti úton emelkedünk, hogy nagyjából egy órányi séta után elérjük a Fehér-kúti vadászházat. A Zemplén mélyén sajnos kevés szálláslehetőség áll rendelkezésünkre, a kulcsos- és turistaházak csaknem teljesen hiányoznak a viszonylag ritkán járt hegységből; ez a házikó sem bővíti ezt a kínálatot. Pedig nagyon kellemes hely: az épület előtt forrás csobog és tisztás nyújtózik, ennek vége fölött kibukkan a Hernád síkja és a távoli Cserehát. A forrás mellett padokat és asztalokat találunk arra az esetre, ha megpihennénk.

Az észak felé forduló ösvény (piros jelzés) mellett megjelennek a kőgörgeteg-szoknya övezte sziklatornyok. Először csak egy apró, de vészjóslóan sötét folt a fák közt, aztán közelebb érve lassan kibontakozik az ösvényünkről jelentéktelennek tűnő sziklaegyüttes, a 700 méteren strázsáló Sólyom-kő. A mohos, repedezett kőbástya kialakulásában hasonlatos többi zempléni társához, például a Sólyom-bérchez, az Amadé-sziklához vagy a Pengő-kőhöz: a jégkorszakok idején e területen a hőmérséklet a fagypont körül ingadozott. A szikla repedéseiben megfagyó-felolvadó víz tágította a hasadékokat, és széttördelte, felaprózta a kőzetet. A levált szikladarabok ott hevernek a kőtornyok és -falak körül, de ami környezetéből kiemelkedve egyben maradt, annak kiállunk a tetejére, és körbenézve élvezzük a panorámát.

A Hernád széles, sík völgye élesen elkülönül a Zemplén magaslataitól: a két táj találkozását az erdő határa jelzi, alattunk a környék aprócska falvai és az azokat szegélyező szántók terpeszkednek, a háttérben a Cserehát dombsorai hullámoznak. Szemben a nyugati hegységszél látványát meghatározó „ikrek”, a Magoska és a Gergely-hegy közül utóbbi 734 méteres csúcsa emelkedik. Éppen kitakarja a regéci várat, de keleti nyerge fölött kibukkan a a következő vonulat.

Miután az összes torony tetejéről szemrevételeztük a panorámát, továbbindulhatunk a hegység belseje felé. A borsó-hegyi elágazásnál a piros kereszt jelzés a repülőgépszerencsétlenség-emlékműhöz tér, mi a piroson jobbra fordulunk. Az út egy fenyvesekkel tűzdelt, itt-ott nyírekkel szegélyezett, magashegyi tájat idéző rétre kanyarodik. A fokozottan védett, vizenyős Cicés-rét a Bükk-fennsík tisztásainak szakasztott mása, csak a töbrök hiányoznak.

Egy sűrű, zöld fenyvesen átvágva újabb tisztás mellett megyünk el, majd idős, girbegurba fáktól vadregényes bükkösbe lépünk. Utunk során itt találkozunk először és utoljára erdőirtással, aminek kissé hálásak is lehetünk a Kassa felé nyiló kilátásért.

Az egyre jobban elkeskenyedő gerincen jobbról-balról andezitsziklák jelzik, hogy közeledünk túránk fő látványosságához, az Amadé-sziklához. Lélegzetelállító és szokatlanul változatos panoráma tárul elénk: észak felé az államhatáron emelkedő Nagy-Milic csoportjáig szemlélhetjük a hegységet, de az erdőszélen világítanak a Telkibánya fölötti kaszálórétek is. Alattunk a hegység magassági viszonyaihoz képest döbbenetes mélységű völgy alján, a sűrű erdő takarásában rohan a Gönci-patak. A völgy fölött 700-as csúcsok emelkednek.

Nem véletlen, hogy erdőirtásnak itt, a Zemplén más területeivel ellentétben alig látjuk nyomát: szemben, délkelet felé húzódik a Nagy-Sertéshegy Erdőrezervátum. Az Erdőrezervátum Program célja, hogy a kijelölt területeken az erdők természetes folyamatainak zavartalanságát biztosítsa tudományos megfigyelések céljából. Az elmúlt évek híradásai szerint a farkas és a hiúz is otthonra lelt a hegység e belső zugaiban.

A sziklákat göcsörtös gyökereikkel hasogató és behálózó famatuzsálemek szorításában botorkálva nagy nehezen kiszúrhatjuk a valaha itt állt Amadé-vár utolsó falmaradványát. Meglehetősen kevés ahhoz képest, hogy egykor még a leendő lengyel királyt, I. Ulászlót is e falak közt bújtatta Aba Amádé nádor, Északkelet-Magyarország valamikori „kiskirálya”.

A turistaút leereszkedik a Kis-patak mellé, hogy szorosan mellé szegődjön. Egy vadetetővel és vadászlessel „bebútorozott” rétet követően szűk völgybe lépünk. A meredek hegyoldalt fedő, mohos kőfolyás és a sziklalépcsőkön sebesen rohanó patak apró vízeséseinek együttese valószínűtlenül szép völgyet alkotnak. Még hosszasan elviselhető lenne a látvány, de hamarosan kissé eltávolodunk a pataktól, hogy kitérőt tegyünk a gönci pálos kolostor romjaihoz. Csak az meglepő némileg, mennyire kicsi lehetett az egykori épület - legalábbis ha a három, még álló falból indulok ki.

Kicsivel lejjebb, patakkeresztezés után érintünk egy újabb, gazdag történelmű, mára kissé megkopott épületet, a Potács-házat. A kis erdei telepen régen az üveggyártás alapanyagát, hamuzsírt készítettek, ami nem is annyira meglepő, elnézve a környező hatalmas bükkösöket, melyek az alapanyagot biztosították mindehhez. Továbbhaladva bükk-szálerdőbe érünk, az erdészeti út visszafogottan emelkedik, majd lejteni kezd.

A Telkibánya fölötti régi sípálya napsütötte nyiladékában most a közeli hotel napelem-sorai jelzik a település közelségét. A szép fekvésű, hegyek közé szorult falu kincse hajdanán a föld alól, ma pedig látszólag a turizmusból kerül ki. A rendezett, kellemes település és a szálláslehetőségek arról tanúskodnak, hogy ez az arany is viszonylag szépen csillog.