Vendégségben a Kalicsa-völgyben, erdőkerülés a Duna mentén

Itiner

• Dunabogdányból a Z jelzést követjük hosszan, egészen a Kis-Bükk-tetőig.
• A Kis-Bükk-tetőtől a Vörös-kőn át gyalogolunk a P jelzésen, mely elvezet Leányfalu központjáig.
• A Rekettyés-forráshoz a P+, majd P● jelzésen teszünk rövid kitérőt.

A túra részletes leírása

A hegyek kapuin át

Dunabogdány főutcáján északnak, Visegrád irányába indulunk a buszmegállótól, de az első utcán máris balra térünk a Z jelzést követve, melyre a következő órákban rábízhatjuk magunkat. A rögvest kezdődő kaptatón elhaladunk egy német nemzetiségi iskola mellett, mely a település múltjáról árulkodik: a török megszállás idején elnéptelenedett faluba németeket telepítettek. Hogy pontosan honnan, az hiányzik az akkori plébános feljegyzéseiből, ezért konkrétumok híján csak sejthető, hogy frank és bajor gyökerű lakossággal gyarapodhatott az egyébként korábban szláv eredetű Bogdány. Az utcákon kanyarogva a hajdani szőlők területén kapaszkodunk egyre följebb - a német lakosságot azonban a II. világháború után azonban nagyrészt kitelepítették, helyükre főként felvidéki magyarokat költöztettek.

A hajdani gazdálkodási szokások tükrében nem is meglepő tehát, hogy Öreg-szőlőknek nevezik azt a településrészt, melynek utcáin egyre magasabbra hágunk. A lakóházak helyébe nyaralók lépnek, balra pedig feltűnik a Duna túlpartján magasodó, bányászattól felnyitott oldalú Naszály tömbje - és rálátunk a Csódi-hegyre is, mely hosszú bányászati múlttal rendelkezik. Érdekessége, hogy építkezésekhez használt anyagát sokáig az ország legjobb minőségű andezitjének vélték - ám a 20. században kiderült róla, hogy felépítő kőzete a dácit. Keletkezését tekintve a fedőrétegek alá benyomult, ott megrekedt magma boltozta fel, melynek hője kisebb átalakulásra kényszerítette eredeti kőzetét. A kitermelés szakadatlanul folyik; a kövek hangjait, az üzem zúgását többször is meghallhatjuk útközben.

Egy lovarda mellett érjük el az erdőt, löszös mélyutat is szelünk, végül vethetünk még egy utolsó pillantást a Naszályra. Egy majort kerülve burkolt útra lépünk, majd annak kanyarjából végérvényesen bevesszük magunkat a rengetegbe - már ami az előttünk álló napot illeti. A széles keréknyom enyhén emelkedik. Ennek oka, hogy egy rövid árkon keresték az út kiépítői az átkelési lehetőséget. Nem volt könnyű dolguk, hiszen a Sajgó-kapura tekintve szembetűnő a nagy esés és a köves terep. Zúgókon és kisebb vízeséseken bukdácsol lefelé a víz egyik tálcáról a másikra, útját mohától zöldellő, kimosott sziklatömbök szegélyezik. Persze a patak ritkán mozdul, hiszen alig valamivel följebb ered, ezért csupán csapadékos vagy havas időszakok után jut bele utánpótlás.

A Kalicsa vidékén

Fiatalost és az Etetői-rét irtott foltját is kerüljük, majd egy rövid ereszkedéssel a József-forrás (ismert Disznós-kútként is) pihenővel ellátott, vizenyős mélyedésébe érkezünk. A támfallal körbevett kifolyóból mindig jön valamennyi víz, ezért megbízható frissítési pont - nagyjából túránk felénél. Nem messze a vízfakadástól az Imre háza nevű igényes gerendaház áll. A Z jelzés innen enyhe emelkedéssel, az Őr-hegy oldalában célozza meg a hegyek közé vágódott Kalicsa-völgyet. Kicsit emelkedünk, de közben egyre szebb és természetesebb az erdőkép, tömegesen jelennek meg a bükkök is. Átbukunk a völgy oldalára, és egy tágas erdészeti úthoz csatlakozunk.

Balra egyre mélyül a völgy, jobbra mintha késsel vágtak volna árkot az Urak asztala oldalába - többet is rejt a lejtő, de egyikük, mely előtt hídon keresztezzük a patakot, kísértetiesen emlékeztet a Sajgó-kapura, csak nagyobb talán. Két sziklás vízmosás egyesül előttünk, mohos-komor andezitfalaik és vad szűkületük formavilágától „megmozdul" az eddig egyhangú, szelíd lejtők jellemezte domborzat. Ez a látvány szinte előkészíti a Kalicsa-patak szurdokát, melyet egyelőre csak föntről követünk. Lentről felhallatszik a patakzúgás, és ha valamivel előrébb, bal felé meresztjük a szemünket, a bükkös félhomályába hunyorítva kifürkészhetjük a Sasfészek óriási sziklabércét. A hatalmas breccsaalakzat fokozottan védett, ezért megközelíthetetlen területen fekszik, így aztán nem emelhetjük tekintetünket a meghökkentő fal tetején meredező sziklatűkre. A patak kitartó munkával faragta ki környezetéből az ellenálló, összesült vulkáni törmeléket, és amint a mederbe zuhant, háznyi tömb és kisebb görgetegek is mutatják, kettejük birkózása folyamatos.

Menedékek a völgyben

A jelzés végre lefelé, a vadregényes, sziklás árok felé invitál: sáros, csúszós, de kurta lejtőn érkezünk egy kiszélesített, vízszintes területre, ahol egy épület romjaira lehetünk figyelmesek. Nem sok, csupán alig detektálható nyom maradt mára a hajdani Édeslyuk-kunyhóból, mely a túrázók menedékéül szolgált. Neve a teljes völgy édeni elzártságát ragadja meg, mely szükségessé tette felépítését. A gerendaépületet a két világháború közt állítólag túrázók emelték - akkoriban még a közönség számára nyitott utak sem igen voltak a hegység e részén, hiszen a tiltott, vadászati magánerdőkben a turistában inkább a vadat zavaró tényezőt látták a terület birtokosai. Ezért nem lehet kizárni azt sem, hogy a házikó vadászmenedéknek épült, s csak később vették birtokba a természetjárók. (Az elszeparált völgyet szénégetők kunyhói is tarkították, de nincs arra utaló feljegyzés, hogy az „Édeslyuk" egy lett volna közülük, vagy valamelyikük romjain éledt volna újjá.) Akkoriban forrásra is számíthattak az itt időzők, ma már ennek sem lelni nyomát.

Ösvényünk itt a patak mellé szegődik, és gázlókon keresztezi azt (a völgy egyik vonzereje, hogy a lejtviszonyok, a patak pusztító ereje és a sziklafalak jelentette veszély miatt közvetlenül a meder mellé nem épült feltáróút). Túránk leginkább vadregényes, mesés szakasza veszi itt kezdetét - igaz, nem is tart sokáig. A Kalicsa-patak roppant sziklafalakba rajzolta bele kanyarjainak ívét, amint egyre mélyebbre fűrészelte magát bennük. Az ellenállhatatlan vízfolyás ezáltal alaposan feltárta a rétegvulkáni szerkezetet és az egymásra települt, korai andezites és dácitos kitörések anyagát. Néhány méter sétával elérjük azt a pontot, ahol balról egy másik patak vízeséssel csatlakozik a Kalicsába, találkozásuknál embernél is magasabb breccsatömb bontakozik ki a talajból. Még röviden követjük a fatörzsektől is vadregényes, sötét és fülledt szurdok alját, végül a falak szorításából balra, szűk és csúszós ösvényen kaptatunk ki. A kanyaroknak köszönhetően fölülről is betekintünk a szurdokvölgybe, mielőtt a bükkös alatt kikapaszkodunk egy feltáróútra.

Mielőtt átvágnánk ennek kanyarján, érdemes rövid kitérőt tenni balra. A széles és jó állapotú utat korábbi térképek autóútként is jelölték, de ami igazán érdekessé teszi számunkra, az a vadászház, melyet egy sziklaformációt kerülő kanyar után balra, jelzetlen ösvényen kell keresnünk. A táblája szerint 1960-ban épült Sasfészek házikó annak a sziklataréjnak a felső padján foglal helyet, mely a Kalicsa-patak völgyében strázsáló legnagyobb (korábban emlegetett) torony. A rendkívül jól elhelyezett, mértéktartó épület mellett kis pihenőhely található, teraszáról pedig a teljes Kalicsa-völgy és annak lejtviszonyai is szemügyre vehetők. Az erdővel tömött, meredeken lejtő terepet két oldalról marcona, magas hegyek keretezik, szemközt a Vízverés nyerge vet szerény hullámot az Urak asztala és az Őr-hegy között. Jobbra a Börzsöny keleti szegélye látszik a távolban, a csóványosi kilátó már pont takarásban van. A kis vadászház nem bérelhető, viszont érdekes adalék történetéhez, hogy állítólag egy magyar olimpiai bajnok is használta felkészülése során, amikor nyugalomra, koncentrációra, elszigeteltségre volt szüksége. Ha így történt, választása érthető, hiszen vérbeli hegyvidéki közérzetű, izolált helyszínen található a házikó.

Út a hullám tetejére

A feltáróutat hosszú kaptató váltja a Z jelzésen. Vízmosás mentén, zilált állapotú dózerúton emelkedünk; egy kis irtásréten ér véget a megpróbáltatás. Bükkösben veszünk bal- majd jobbkanyart, és a Vértes-mező kaszálója előtt állunk. Egyik facsoportja még kisebb állóvizet is rejt - ez a vadak itatását szolgálja, de vélhetően természetes „gyökerekkel" rendelkezhet. A rét ugyanis egy alacsony peremű, rossz lefolyású teknőben fekszik, amit a lehullva felgyűlő csapadékvíz feláztat, és nehezen hagy el. A feljegyzések szerint egyébként a 20. század elejéig még vadászház is állt itt fenyőkkel körülvéve.

Hátat fordítunk a Vértes-mezőnek, és továbbra is a Z jeleket szem előtt tartva enyhe kaptatóba kezdünk, amint célba vesszük a Kis-Bükk-tetőt. Hegyháton tekereg a szűk ösvény, pár méteren át mohos kőtenger lávakőzetei hevernek a talajon, az 548 méteres tetőponton pedig elágazást találunk. Innentől a P jelzést követjük, mely a hegyperem közelében, kibillent plató tetején fut, körötte szelek által megtépázott tölgyes és menedékes erdő éldegél. A hát letörésén egy ponton kissé szétnyílik a lomb, és felbukkan a Naszály, máskülönben zárt rengeteg oltalmát élvezhetjük. Köves talajon, a hegyperemhez közel sétálunk, mígnem méretes építmény bukkan fel a tölgyek szorításában: egy hatalmas esőbeálló köszönt a Vörös-kőn.

A Vörös-kő szikláján

A szokatlan méretű esőház nagyobb csoportoknak is fedezéket nyújthat, paramétereit még bizonyos áprilisi ünnepségekhez igazították (ld. később). Szemben vele alig detektálható, jelzetlen ösvény fúródik a lombba: kövessük lefelé! Mindössze kb. 1 perc ereszkedés a mind sziklásabbá váló terepen, és pazar kilátóhelyre érkezünk: a névadó szikla félelmetes ormára. A kitettséghez és a mélységhez göröngyös felszín társul, ezért ajánlott leülni az eszkábált kis padra, és élvezni a panorámát, amely innen az igazi. Előkerül a Börzsöny lenyűgöző tömege a Csóványossal, a Naszály körül a Cserhát megannyi háta emelkedik, és általában a Mátra gerince is a távolban kéklik.

A sziklafelszín egyenetlenségei a földtörténet egy különösen izgalmas szakaszáról számolnak be, amikor a frissen születő Kárpát-medence szegélyén intenzív vulkanizmus vette kezdetét. A Visegrádi-hegység e tűzben fogant vonulat egyik legidősebb képviselője, az erdélyi Hargitáig tartó tűzhányólánc tagja. A mintegy 16 millió éve, tengeri környezetben startolt vulkanizmus javarészt andezites-dácitos kőzeteket okádott a felszínre, a most szelíd képet festő hegyvidék pedig fiatal korában mintegy 1500 méteres magasságig nyújtózhatott. A meredek felépítmény kopár lejtőin olykor óriási, izzó törmeléklavinák zúdultak alá, a különböző méretű szemcsék és tömbök kemény breccsává sültek össze az akkori hegylábon. Mivel a tűzhányószerkezet nagyrészt lepusztult, ezek az ellenálló sziklák ma sok esetben a hegység magasabb, tetőközeli részein helyezkednek el - az erózió pedig kihámozta őket puhább környezetükből. Sorukba tartozik a Vörös-kő is, melyről az elcsendesült vulkán utóéletének egyes epizódjaira is figyelmesek lehetünk: a szerkezeti mozgások nyomán némely hegytömbök, így sziklakilátónk platója is, kiemelkedtek.

Kapaszkodjunk vissza az ösvényen, és sétáljunk ki az 521 méteres tetőpontra, ahonnan grandiózus távlatok nyílnak meg: szinte mindent betölt az Alföld lapálya, alig észlelhető hullám csupán a Gödöllői-dombság. Csaknem összenőve sorakoznak a parti települések, Budapest nagy részét viszont kitakarja a Nyerges-hegy déli elvégződése. A hegylábi erdők mögött a Szentendrei-szigetet körbeszaladó Duna szalagjára lehetünk figyelmesek, és meghatározó látvány a Naszály felsebzett tömbje a váci cementművel. A „rókás" betonobeliszk az 1948-ban avatott „Felszabadulási emlékmű" megviselt maradványa: részben a hegy neve, no meg a távolról is feltűnő pozíció miatt választották neki éppen ezt a pontot, és 1989-ig minden év április elején szervezett túrák keresték fel, majd koszorúzták meg az építményt. (Korábban állítólag a német tüzérség lőállását alakították ki a hegytetőn.) A mementó nem előzmény nélküli: Szentendre és Visegrád között a turisták elől jórészt elzárt vadászterület húzódott, amit Horthy Miklós olyannyira kedvelt, hogy még magánbejáratú autóúttal is összeköttette a két települést. A természetjárókat a csendőrök és erdészek nem szívesen látták a térségben, mozgásuk csak engedéllyel, komoly megkötésekkel (vagy azokkal sem) volt lehetséges. A lezárások megszüntetését, a hegység keleti részének turistaforgalom számára történt megnyitását is szimbolizálta tehát a Felszabadulási emlékmű.

Ha kiélveztük a helyszínt, és Budapest környezetének egyik legkönnyebben elérhető, lebilincselő panorámáját, ideje leereszkednünk a hegyről.

Le a vizek vidékére

A hegytető letörése mentén, szűk ösvényen, sűrűn záró erdőben gyalogolunk, lassan elfogy a hozzávetőleg vízszintes terep. Szerpentin ide vagy oda, a letaposott csapás helyenként a meredek lejtővel együtt oldalra billen, és próbára teszi a lépéstechnikát. Az erdőkép is megváltozik: a hegy napsütötte orrát tölgyes lakja, melynek lombszintje helyenként gyengén záródik, a sekély talajon pedig itt-ott vékony törzsű példányok kapaszkodnak meg csupán. Végül fölénk hajló törzsek alatt, mélyúton enyhül a lejtés, a korridor végül ellaposodik, és kilépünk egy irtásfolt szélére. Innen balra a P+, majd a P● jelzés vezet ki a Rekettyés-forráshoz. A párás levegőt a jobbra látható tónak köszönhetjük: a tömör andezit mélyedéseiben felgyűlt, apró állóvizek némelyike természetes eredetű, többüket pedig a legeltetéshez szükséges itatás céljából alakították ki a középkorban. Valaha télen nem csupán kedvelt korcsolyázóhelyek voltak, hanem az élelmiszerek tartós tárolására ásott vermekbe is belőlük (a Rekettyés- és a Csíkos-tóból) hordták a jeget a leányfaluiak. Sajátos színfoltot jelentenek az egyébként vízben szegény lejtőkön, és számos kétéltűfajnak nyújtanak menedéket. (Nem messze innen találjuk a Viktor-kunyhó, egy régi vadászkalyiba romját, amiben még Kittenberger Kálmán is megfordult.) Érdekesség, hogy a forrást nem egy turistaszervezet, hanem a budapesti Trefort Ágoston Gimnázium Természetbarát szakköre és a Pilisi Parkerdőgazdaság foglalta (1968-ban).

Visszatérünk az irtásrétre, és a P jelzésen haladunk annak szélén, mígnem a fák alá lépünk. Egy rövid ereszkedés, és megközelítjük a Szénégető-patakot. Víz nem garantált, hogy csillan benne, de neve bizonyosan hajdani faszénégető boksákra utal, melyek a hegyek népének fontos bevételét jelentették évszázadokon keresztül.

Újabb víznyerő hely, a gyakorta kiszáradt Vörös Meteor-forrás esik útba; szomszédságában pihenőhelyet alakítottak ki. A kemény, jól záródó vulkáni kőzetekben a víz nehezen közlekedik, de itt, a vetővonaltól töredezett rétegvulkáni szerkezet alján, ahol eltérő tömörségű rétegek találkoznak, a felszínre bukkan. Hosszan baktatunk a hegylábi gyertyános-tölgyesben. A faluhoz közeledve rövid kitérő a Gyulai Pál emlékmű, ami a valamikori szőlőhegy tőkéi fölött még kilátást engedett a gyakorta felsétáló irodalmárnak. Ez magyarázza, hogy apósa, Szendrey Ignácz oszlopos, tornácos, fa gerendázatú messzelátót emelt a helyszínre - helyén található az emlékoszlop és pihenő.

Üdülőtelep a hegyek és a víz között

Rövidesen beérünk Leányfalura, és az első csomópontban már a Gyulai Pál utcát tapossuk. A Szénégető-patak hajdanán ennek nyomvonalán talált utat a Dunához, de mára a vízfolyást eltérítették, és az épített környezet nagyrészt a mélyületet is elfedte. A hegyekről lefutó vízfolyások árkai sok utca helyét kijelölték. A Vörös-kő platója és a Nyerges-hegy tömbje által elnyelt csapadék a tektonikus mozgásoktól töredezett vulkáni kőzetek repedéshálózatán leszivárog a hegyek tövébe, ahol kis forráslánc éltette a patakokat - a mainál valamivel csapadékosabb klímán erejük még vízimalmok meghajtására is elegendő volt.

Leányfalut zöld, szellős utcaképe, a hegyek és a folyó közelsége korán vonzóvá tette. Neve középkori eredetű, és egy birtokrész leányági öröklődésére utalhat, de jóval ezt megelőzően a rómaiak is őrtornyot emeltek itt a limes részeként. Mivel a vulkanikus talaj kedvez a szőlőművelésnek, ahogy a lankásan felfutó, napos terep is, már a rómaiak (sőt, állítólag korábbi népek szintén) szőlőt ültettek a lejtőre, ahogy nyomukban a magyarok is. Az eredeti falu a török időkben elnéptelenedett, aztán sokáig csak a pócsmegyeriek hajóztak át gyakorta a folyón, hogy szőlőültetvényeiket gondozzák, présházaikban pedig bort készítsenek, de állandó lakosság nem telepedett le. Aztán a 19. század végén a filoxéra kipusztította a szőlőkultúrát, ám éppen ekkoriban éledezett Leányfalu üdülőtelepe - nem függetlenül attól, hogy a tönkrement gazdák eladásra kínálták felparcellázott földjeiket. És volt is kinek: elsősorban a kor budapesti polgársága, neves művészek vásároltak házakat nyaralónak, és építettek villákat a kellemes fekvésű telkeken, amit napi hajójárat kapcsolt a fővároshoz. Az első hullámban szerzett présházat Gyulai Pál író és irodalomtörténész, a Kisfaludy Társaság későbbi elnöke, akinek Szendrey Ignáczcal, Petőfi Sándor apósával közösen használt villája az első volt a faluban, és a Gyulai Pál utca 11. szám alatt látható. Ahogy a budai villanegyedek egyre zsúfoltabbá váltak, mind többen vettek telket a Duna menti községben. Közülük a legismertebb talán Móricz Zsigmond, aki újdonsült házát eleinte csak nyaralóként használta, de a későbbiekben ide is költözött. Mivel a viszonylag szerény méretű villákat a kommunizmus idején nem sajátították ki, ezért sokat közülük máig az eredeti tulajdonosaik leszármazottai laknak.

A P jelzés a település főutcájára kalauzol, ahol a buszmegállót találjuk. Itt ér véget túránk, de mindössze pár perces kitérővel érdemes ellátogatni a Duna partjára is.