Várrom, bányató és fenyőerdő egy karnyújtásnyira a fővárostól

Leszállunk a 137-es buszról, felsétálunk a Hedvig utcán, és bevetjük magunkat az erdő sűrűjébe a zöld jelzést követve. Az első érdekesség a Guckler-szikla, avagy Nelli-pihenő. Az előbbi elnevezés Guckler Károly erdőmesterhez köthető, aki a Hármashatár-hegy fásításával hozható kapcsolatba, utóbbiról sajnos nem találtam érdemleges információt, de annyi bizonyos, hogy a név kissé indokolatlan, ugyanis pad sincs a közelben, és a sziklára is nehéz lenne letelepedni.

A Virágos-nyeregnél általában gyerekek harsognak, a Csúcs-hegy felé tartva barátságos házikók között vezet az út, és innen már látható a gercsényi (vagy gercsei) templom is. Az építmény azért nagyon érdekes, mert a 13. században emelték, ahhoz képest viszont csodálatosan fest. 1996-ban helyreállították, de egyébként is az egyik legépebben fennmaradt középkori templomunk. Az egyház ma is használja.

Rövidesen egy XIX. századi határkőhöz érkezünk. A települések szélét jelző kőtömböt 1878-ban helyezték oda, rajta a „Solmar” és „Hidegkut” feliratok is szerepelnek. Itt tehetünk egy kis kitérőt a zöldről a közeli Kálvária-hegyre, ami már csak az útközben adódó kilátópontok miatt is megéri, bár a solymári Auchan látványa például több mint illúzióromboló. A 11. stációnál rátérünk a Kálvária-hegy csúcsára vezető útra, s rövid kapaszkodás után 384 méterről nézhetünk körbe és szemlélhetjük meg a Budai-hegyeket és a Pilist.

Ha nincs szerencsénk, és nem találunk vissza a zöldre, jutalmunk egy kellemes kóválygás lesz a nyakig érő gazban, így nem árt a GPS. A solymári bányató felé haladva hódolhatunk a búzamezőn szökellés ősi hagyományának.

Egy jó tanács: ha már előre tudod, hogy szeretnél lejutni a vízhez, mindenképpen olyan játszós ruhát vegyél fel, amit nem sajnálsz, itt ugyanis nincs más esélyed, mint fenéken lecsúszni a domboldalon. A használaton kívüli téglagyár melletti tavacska egy részét fák veszik körbe, de többnyire sivárabb, homokos talajt látunk, ami kivételes, már-már holdbéli jelleget kölcsönöz a helyszínnek.

Ezután a solymári vár felé vesszük az irányt. A rom falait 2005–2006-ban magasították meg. A tornyába mindenképpen érdemes felmenni a kilátás miatt. A helyszínen jelenleg is folynak a régészeti feltárások, hiszen – ahogy a vár honlapján is olvasható – még nem tudni teljes bizonyossággal, milyen célból építették, s mire szolgálhatott. Egyes vélekedések szerint a Lackfi főnemesi család emeltette a XIV. században, mások úgy vélik, nem is vár, hanem a pálos szerzetesrend egyik központi kolostora volt.

Solymáron a templom-kocsma-CBA háromszöget elérve beszerezhetjük az ebédet/uzsonnát/vacsorát, és letelepedhetünk egy padra elfogyasztani azt. Innen már csak egy kihívás maradt: a Szűz Mária neve templomtól fel kellett jutnunk a Zsíros-hegyre (424 m). Na, nem kell megijedni, az út a legtöbb helyen csak enyhén emelkedik, a nehezebb szakaszok pedig rövidek. Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy a jelzések igencsak elmaradoznak errefelé.

Ha a Zsíros-hegy szóba kerül, a vérbeli természetjáróknak biztosan eszükbe jut a legendás Zsíros-hegyi turistaház is, aminek ma már csak a romjait lehet látni. Érdekes, honnan kapta a hely a nevét: az 1900-as évek elején a felszín még annyira kopár volt, hogy messziről a mészkősziklák zsírtömbre emlékeztették a szemlélődőt. 1930 és 34 között feketefenyőkkel telepítették be a helyet, ami magyarországi viszonylatban nem túl gyakori, így már csak azért is megéri ide ellátogatni, mert a panoráma mellett kivételes természetélményben lehet részünk.