Tihanyi kis kör

Itiner

• A tihanyi hajóállomástól észak felé indulunk a Z jelzésen.
• A Lepke sorról egy pihenőnél lépünk be az erdőbe.
• Az Óvár-tetőtől a ZT jelzésen ereszkedünk le a Kiserdő-tető tövébe.
• A Kiserdő-tető tetejére mellénk szegődik a Z▲ jelzés is.
• A kis magaslatról leereszkedve a ZT jelzést követjük a Belső-tó mentén.
• Az Aranyház után a Z⩍ jelzésen balra teszünk egy kört.
• A ZT jelzésen jobbra fordulva visszatérünk az Aranyházhoz.
• A S+ jelezést követjük az apátságig.
• Az apátságtól a Z jelzésen indulunk tovább a Pisky-sétányon.
• A Visszhang-domb előtt jobbra fordulunk a Z▲ jelzésen.
• A tópartra leérve csak pár száz méter a hajóállomás.

A túráról részletesen

A hajóállomástól észak felé indulunk a Z jelzésen. Hamarosan elhaladunk Darányi Ignác egykori földművelésügyi miniszter impozáns emlékműve mellett. A több mint tíz méter magas obeliszket és kétnyílásos kapuzatát a Balatoni Szövetség állítatta 1938-ban. Innen mintegy 500 m-t a parti sétányon teszünk meg, amelyről szép kilátás nyílik a tavon át északkelet felé, Balatonfüred irányába. Jelzésünk hamarosan balra fordul. Bevesszük magunkat a hegyoldal erdejébe, és az 1913-ban készült kényelmes sétaúton haladunk tovább a barátlakások felé - előttük azonban a Ciprián-forrást ejtjük útba. A korábban (a pár száz méterre élő remeték után) Orosz-kútként emlegetett vízfakadás mai nevét Halbik Ciprián Gáspár apátról kapta, aki állítólag felfedezte a víznyerő helyet. Mellette jól láthatóak a sorozatos földcsuszamlások nyomai, amelyeknek az az oka, hogy a hegy alapját adó, átázott pannon homokrétegek időnként megcsúsznak a velük váltakozó vizes agyagrétegeken.

A barátlakások

Az enyhe emelkedőn kb. 600 m múlva pillantjuk meg a barátlakások üregeit. I. András király feleségével, a kijevi Anasztáziával együtt bizánci szerzetesek is érkeztek Magyarországra, akik közül néhányat Tihanyban telepítettek le. A helyet a bencés apátság alapítólevele is megemlíti (a valószínűleg a szerzetesek által használt) Petra néven. Ezt követően a 13. századtól több oklevélben is említik pl. Vruzku (Oroszkő) alakban. Az Óvár keleti oldalának piroklasztit szikláiba vájt barlangokban perjelség fejlődött ki, amelynek patrónusa Szent Miklós volt. A püspök kultusza a török idők után is fennmaradt, és Lécs Ágoston (1698-1760) apátnak köszönhetően ma is szerepel az apátság címerében a hajósokat és halászokat óvó szent. A kis fiókegyház jelentőségét mutatja, hogy vezetői tagjai voltak a tihanyi konventnek.

A megmaradt cellák adják Közép-Európa egyetlen viszonylag ép remetetelepét, amit a szerzetesek a 14. század közepéig lakhattak. Kialakításuk után számos sziklaomlás (pl. az1810 előtti években, 1859-ben, 1942-ben és 1952-ben) ismert. A remetetelep megszűnését is egy ilyen okozhatta a 14. században. Bél Mátyás 1737 körül még 10 remetelakásról számolt be; Dornyai Béla 1942-es ásatása során szintén 10 helyiséget és 8 kisebb fülkét tárt fel. 1983-ban Eszterhás István az úgynevezett Leánylakásokkal együtt már csak 7 üreget azonosított - előbbiek a remetelakoktól kb. 300 méterrel kelet-délkelet irányban a sziklafal folytatásában találhatóak, és elképzelhető, hogy eredetileg a telephez tartozhattak. De az is lehet, hogy egy Keszi Ferencz nevű özvegy zsellér és hajadon lánya vájta, akik 1740-50 között pinceként használták őket, majd a nyugati lyukban éveken át laktak is. Az öreg halála után (egyes források szerint elmebeteg) lánya még évekig élt a nagyobbik cellában.

1982-ben komplex régészeti, műemléki és földtani kutatás indult a barátlakások megmentésére, melynek során két év múlva emberi csontvázak is előkerültek a cellákból. A keleti, 1. sz. cellacsoport legnagyobb helyisége templomként funkcionált. Alatta kriptát, keleti falfelületén pedig egy Árpád-kori oltárképet tártak fel a régészek. Az előtte lévő téren volt a temető, amiből az emberi maradványok mellett egy III. Béla korából származó sciphatus (tál alakú rézpénz) is előkerült. 1994-ben állagmegóvást követően a cellák új külső falakat kaptak, stabilizálva a helyiségeket. Ekkortól látogathatóak újra az üregek.

A tihanyi vulkanizmus négy elkülöníthető szakaszra osztható. Az előttünk tornyosuló 400 méter hosszú és mintegy 40 méter magas sziklafal az első Surtsey-típusú kitörésekből származó rétegsor egy szakaszát tárja fel. A pannon homokos-agyagos összletre települő vulkáni törmelékes kőzet alsó, néhány méter vastag szakasza az egykori felszín alatt néhány 10 méterrel bekövetkező gőzrobbanások során keletkezett. A pannon rétegekből származó elnyúlt, plasztikus szerkezetű agyagbombák (melyekben az eredeti rétegzettség is felismerhető) arra utalnak, hogy a szórt anyag laza, vízdús, sárszerű üledék lehetett. Felfelé haladva az agyagbombák mennyisége csökken, és megnő a vulkáni törmelékes kőzetek aránya. Ebben a működési fázisban a kürtőfal néha beomlott, aminek az anyagát a későbbi magmafeláramlások által okozott gőzrobbanások dobták a felszínre nagy energiájú alapi torlóárak formájában. Így kerülhetett a rétegsorba például az első cella nagyméretű, „bezsákolódott” vörös homokkő bombája.

A sziklatemplom plafonmagasságától (a feltárás középső részén) a nagy mélységből származó szilúr fillitzárványok alapján a robbanások epicentruma jóval mélyebben, több száz méter mélységben alakult ki. Ezek a rétegek a sárszerű anyaggal kitöltött kürtő körül viszonylag alacsonyan mozgó, és attól kis távolságra leülepedett, sűrű anyagárak lerakódásának maradványai lehetnek. A szakasz kb. 20 méteres vastagsága miatt a mélyfészkű kitörések akár órákra is stabilizálódhattak, amíg a robbanásokhoz szükséges, a Pannon-tó maradványából és a Bakony felől áramló karsztvízből származó vízutánpótlás biztosított volt a rendszerben. 

A legfelső, 10 méter vastag, egyre jobban rétegzett szakaszban lapillitufa települ. Ennek képződése során a karsztvíz utánpótlás megszűnése miatt a kitörések robbanásos jellege csökkent, és helyette gázban dúsabb magma áramlott a felszín felé, amit a bazaltsalak egyre nagyobb mennyisége mutat. 

Az ösvény a többi cella mellett elhaladva tovább emelkedik a tihanyi Óvár teteje felé, ahonnan ismét gyönyörű kilátásban lehet részünk a Balatonra.

Az Óvár

Az i.e. 17-15. században (mészbetétes kultúra) épült Óvár az i.e. 12-10. században (késő bronzkor) és az i.e. 8-5. században (kora vaskor) élte a fénykorát. Hosszú kihagyás után lakói a kelták voltak, akik a rómaiak megjelenéséig éltek a földsáncok által határol területen. A közel 1 km hosszú, 400 méter széles fennsíkon 1200 méter hosszú sánc húzódik, amely a Balaton-vidék legépebben fennmaradt és legnagyobb földvárát védte. A fennsík Balatonra néző, meredek keleti sziklafala és nyugati fele, a Felsővár között teraszos térszínt alakítottak ki. Valószínűleg törzsfői székhely lehetetett, ahol az arisztokrácia élt. A telep bejárata a délnyugati oldalon lehetett, erre utalnak a domb lábánál, a parkoló helyén és annak környékén az 1970-es években feltárt halomsírok, amiket a földvárakhoz vezető utak mellett állítottak ebben a korban. A halmokban hamvasztásos temetés történt; agyagedények cserepei, bronz ékszermaradványok és megszenesedett búzaszemek kerültek elő belőlük. Régészeti feltárását Regenye Judit vezette 1999-2000-ben.

A sekély, 20-40 cm mély talaj alatt a hévforrások által lerakott mintegy 2 méter vastag édesvízi mészkő fedi a földvár területét, amit padlóként használtak. A feltárt cölöplyukak alapján eltérő időben kb. 20-30 ház lehetett a területen. A legépebben megmaradt 7X3,5 méter alapterületű volt vastag döngölt agyagpadlóval, és teljes berendezésével égett le. A feltárás során sok szarvascsontot és egész csontvázat is találtak. A késő bronzkori sáncot a kelták jellegzetes favázas technikájukkal erősítették meg. Ezt követően a 10-12. században kora magyar földvár épült benne a sánc egy részének átalakításával. Ekkor épült a Felsővár 5 méter magas kelet-nyugat irányú osztósánca, amely elé árkot ástak, és megmagasították a korábbi sáncszakaszt. A terület neve erre a korra utalhat.

Az Óvártól a ZT jelzésen ereszkedünk le a Kiserdő-tető tövébe, ahonnan Z▲ jelzést követve kapaszkodunk fel a Kiserdő-tetőre. 

A Külső-tó mentén

A mediterrán hangulatú domb oldalában találjuk a Szélmarta-sziklákat, amelyektől szép kilátás nyílik a Külső-tó fölött az Apáti-hegyre és a rajta magasodó Őrtorony-kilátóra.

A Külső-tó helyén kezdődhetett a tihanyi vulkanizmus mintegy 8 millió évvel ezelőtt, melynek szórt anyagából keletkezett a túra során már érintett barátlakások rétegsora is. Az átmenetileg kialudt vulkáni mező negyedik kitörési szakasza során ismét megnyílt a Külső-tó kürtője, de ekkor maar-kráter mélyült a helyén, ami ma is a félsziget legnagyobb lefolyástalan mélyedése. Ebben keletkezett a mai Külső-tó.

Mivel a félszigetet régen főként legeltetéses állattartással tudták hasznosítani, a 19 században az apátsági állatállomány takarmányszükségletének jelentős részét a Külső-tó lecsapolásával nyert réttel próbálták fedezni. 1809-re már becsatornázták tó területét, ami a mai napig is jól látszik. A vizet az egykori kráter oldalába ásott árokkal az Apáti-tető és Diós között húzódó, még a rómaiak korából származó árokba vezették, lecsapolva a tó nagy részét, így a 20. század elejéig enyhén szikesedő mocsárrét tenyészett a medrében, amit rétként hasznosítottak. Az árok zsilipjét 1974-ben zárták el természetvédelmi céllal, ami után a csapadék ismét feltöltötte a medret, nagy kiterjedésű nyílt vízfelületet alkotva. Később a vízinövények a tó egyre nagyobb területén megjelentek; az 1990-es évek közepéig nádvágás is zajlott a part mentén. A tó gazdag rovar-, kétéltű- és hüllőfaunája számos madarat vonz ide, néhány éve pedig vidra család is él itt.

A Szélmarta-sziklák a vulkáni kürtőből kirepített és oda visszahullott, illetve visszafolyt elsődleges piroklasztit üledéket tárnak fel, tehét ferde helyzetük nem későbbi kibillenés eredménye. Mélyebb fészkű, heves robbanások során alakultak ki, amit a vulkáni aljzatról feltépett és a rétegsorba beépült, mélyebben elhelyezkedő kőzetek (xenolitok) mutatnak. Piroklaszt torlóárak alakultak ki, a mai Külső-tó környékén kialakult kitörési központ (maar) helyén egyre nagyobb mélyedés lett, amibe a kürtőfalon át beáramlott a víz, majd az így keletkezett sár is kirobbant, feltépve a mélyebben fekvő kőzeteket. A vulkáni tevékenység elmúlásával, főleg a jégkorszak idején, az erős légmozgások által szállított homok csiszolta ilyen alakúra a Szélmarta-sziklákat, mélyen belemarva a puhább kőzetrétegekbe, miközben a viszonylag puha bazalttufát a repedésekben megfagyó víz is formálta és alakítja napjainkban is.

A Szélmarta-sziklák után nem sokkal egy sziklafal tetejére érünk. Ennek a rétegsornak az alsó szakasza ugyanolyan, mint az előbbi helyen, aminek feltűnő lepusztulási felszínére kb. 10 méter vastagon gyengén rétegzett, lekerekített (tehát szállítódott) akréciós lapillis tufa települ. Ez a kőzet a kráter belső falán lerakódott, majd átszállítódott kőzetté vált tefra maradványa. A lekerekített lapillikket fedő algakéreg alapján a szállítódott üledék vízben rakódott le. A kőzet rétegei az egykori krátertó, a mai Belső-tó irányába lejtenek. Ez a szakasz a vulkáni kürtő és kráter kitöltésének szállítódott, lepusztult maradványa. 

A Belső-tó

A magaslatról leereszkedünk, és a ZT jelzést követve átsétálunk a Belső-tó déli partjára. A csillogó vízfelület a Balaton vízszintje felett 26 méterrel hullámzik. Faluszéli fekvése miatt tápanyagterhelése régebben az állattartás, napjainkban pedig a turizmus miatt fokozott. Az 1970-es években egy ázsiai növényevő halfajt, amurt telepítettek a tóba. Ez az akkori vízi növényzetet szinte teljesen kiirtotta, s ürülékével tovább növelte a víz szervesanyag-tartalmát, így abban magasabb rendű vízi növényzet híján különböző algafajok szaporodtak el, napjainkban is erőteljes algavirágzásokat és fehér habot produkálva. Később az amur is kipusztult; a nagy szervesanyag-tartalom miatti oxigénhiányt és a lúgos (pH: 9,3-9,6) kémhatást csak két kelet-ázsiai halfaj, az ezüstkárász és a kínai razbóra viseli el. A nemzeti park a nádas és a hínárnövényzet védelmével segít gyorsítani a természetes öntisztulási folyamatokat, így mára a Külső-tó gólyaalakú gázlómadarai is átröppennek vadászni a tó halaira, valamint bölömbika, törpegém és búbos vöcsök is fészkel a vizet körülölelő nádasban. A parti gyep 2003-ban betelepített, erős ürgeállománya idevonzza a ragadozómadarakat, a rajta legelő szürkemarha gulya pedig a fajgazdag, dús gyökérzetű gyep fenntartásával szintén jelentős mennyiségű tápanyag bejutását akadályozza meg a tóba.

Séta a hévforráskúpok között

Jelzésünk újabb másodlagos erdőbe vezet minket, amelyben elérjük az Aranyház nevű sziklát. A félsziget legismertebb hévforráskúpját szépzuzmó fajok festik a sárga különböző árnyalataira. Rajtuk kívül a szintén beszédes pogácsazuzmók, hólyagzuzmók és szemölcszuzmók kérgezik be a sziklákat. Két kisebb üreget is találunk itt, az Aranyház alsó és felső üregét, melyeket a forró vizek oldottak a kemény kőzetbe.

Innen ismét dél felé indulunk tovább, majd a Z⩍ jelzésen balra fordulva hamarosan elérjük az Átjáró-kúpot, amely Tihany talán legösszetettebb fejlődésű, ilyen jellegű képződménye. Keletkezéstörténete hat szakaszra bontható, amit a mellette felállított tábla jól bemutat. A barlangot keletkezésének vége felé szénsavas hévizek oldották.

Délnyugat felé követve a jelzést a Kalapos-kúphoz érünk, melynek speciális formáját részben a kúpokat sokáig pusztító bányászatnak köszönhetjük. A hévizek által keményre cementált felső része sapkaként védi az alatta látható breccsás szerkezetű kőzetet az időjárás viszontagságaitól, ám a válogató erózió idővel lassan így is kibillenti álló helyzetéből a vékony nyakon nyugvó kőtömböt. Irányunkat tartva elhaladunk a Borsóköves-kúp mellett. A szénsavas hévizek által lyukacsosra oldott kőzetet később vastartalmú hévizek is átjárták, majd az így kialakult kürtők belsejében borsóköves és más típusú mészkiválásokat hagytak az ismét feltörő oldatok.

A ZT jelzésen jobbra fordulva visszatérünk az Aranyházhoz, majd a S+ jelzés mentén balra, jelzetlen ösvényre térve a Hármashegyi-kúp kínál pazar kilátást a félszigetre. Innen visszaérünk a Belső-tó melletti gyephez, majd jelzésünket követve Tihany utcáin érjük el az apátság épületét, valamint az előtte nyíló Forrás-barlangot, a félsziget második legnagyobb természetes üregét. A mindössze 14 méter hosszú, 2 teremből álló járat falait a többi hévforráskúphoz hasonlóan gejzirit alkotja. Az automatikus világítással ellátott barlangba a bejárati rácson keresztül nézhetünk be.

A tihanyi apátság

Az I. András király által 1055-ben Szent Ányos és Szűz Mária tiszteletére alapított egyház alapító oklevele a legrégebbi írásos magyar nyelvemlék. Szent Ányos (Anianus) titulusa a Kárpát-medencében szinte egyedülálló, valószínűleg az alapító királyhoz köthető. Mára a középkori épületegyüttes szinte nyomtalanul eltűnt, csak néhány kőfaragvány és a 11. századi altemplom maradt ránk, ahova az alapító király temetkezett. A 16-17. századi török háborúk idején az apátságot végvárrá alakították át, és erődítették. Mivel a felszabadító harcok után az apátság és birtokai csak a királyi kamarának fizetett, egy ún. fegyverváltság fejében kerülhettek vissza egykori tulajdonosaikhoz, és mivel a bencéseknek nem volt ennyi pénzük, 1702-ben az ausztriai altenburgi bencés apátság vásárolta meg az épületegyüttest és annak bitrokait. A Pannonhalmi Bencés Apátság csak 1716-ban tudta visszavásárolni.

Ezt követően Grassó Villebald apát megszervezte a szerzetesi élet alapfeltételeit, valamint pénzügyileg stabilizálta a kolostor birtokait. Az 1720-as években kezdődött meg a templom és a kolostor újjáépítése, és 1774-ben fejeződött be Lécs Ágoston apát irányítása alatt. Mivel II. József 1786-ban felosztotta (többek között) a bencés rendet, annak tagjai csak 1802-ben térhettek vissza az apátságba. A század közepére igen rossz állapotba kerülő templomot és kolostort 1889-1890 között teljeskörűen felújították. Ekkor készültek Deák-Ébner Lajos, Lotz Károly és Székely Bertalan gyönyörű falképei. Az államosítások következtében 1950-ben a szerzetesek ismét elköltöztek, és a rendházban először szegényházat, később múzeumot alakítottak ki. A magyar államtól a bencés rend 1994-ben kapta vissza a kolostor-együttest, melynek restaurálása már két évvel azelőtt megkezdődött. Az apátság 2012 tavaszán vált újra önálló perjelséggé.

Az apátságtól a Pisky sétányon haladó Z jelzésen indulunk tovább, melyről szép kilátás nyílik a Balaton keleti részére. A névadó Pisky István Tihany várának a törökökkel vívott párbajairól híressé vált kapitánya volt a 16 század végén. A tihanyi visszhangnál jobbra fordulunk, és a lejtős utcákon kanyargó Z▲ jelzésen térünk vissza a tópartra, ahol balra fordulva perceken belül visszaérkezünk a hajóállomásra.