Tihanyi hangulatok révtől révig

Itiner

• A buszmegállótól (a révtől) a S jelzésen indul a túra.
• Egy elágazásban jobbra fordulunk a ZT jelzésre.
• Kitérőt teszünk az Átjáró-kúphoz a Z⩍ jelzésen, és ennek másik ágán csatlakozunk vissza.
• A ZT jelzésen jobbra fordulunk, majd méterekkel előrébb egyenesen folytatjuk a S+ jelzésen a Hármashegyi-kúpra (az utolsó pár méter jelzetlen!).
• Visszafordulunk a S+ jelzésen, amiről jobbra térünk a csatlakozó ZT jelzésre.
• A Belső-tó után balra fordulunk a Z▲ jelzésen.
• Jobbra váltunk a S▲ jelekre, amiken az Őrtorony-kilátóhoz kapaszkodunk.
• A S▲ jelzésen folytatjuk utunkat a kilátó túloldalán.
• Egy réten balra váltunk a S jelzésre, amit egészen a végpontig, a tihanyi révig követünk.

A túráról részletesen

A rév

A Balatonon évezredek óta átkelési helyszín a Tihanyi-félsziget és a túlparti Szántód hordalékból felépülő háromszöge közti szoros. Erről tanúskodik, hogy már a rómaiak is használták ezt a rövidítési lehetőséget, de a tihanyi apátság alapítólevele is említi a révet. A révjog komoly anyagi lehetőségekhez juttatta tulajdonosát. Sokáig a bencés szerzetesek működtették a kompot, amit akkoriban az apátsági cselédek hajtottak (természetesen kézi erővel, evezőkkel). A 19. század elején épült meg a szántódi révcsárda, aminek fontos szerep jutott: állítólag a csárdásnő jelzett a túlparti révésznek, és a szalmalángok száma mutatta meg, mekkora a szállítmány, ember-e vagy jármű. Ekkoriban már a szél is besegített, vitorlás hajók szelték a hullámokat. Jó időben 20, nehezített esetben 45 percbe telt leküzdeni a távot. A motoros kompok szolgálata az 1920-as évek második felében kezdődött, mai képviselőik (több felújításon átesve) az 1960-as évek óta ingáznak a két part között.

Egy tűzben született táj hírmondói

Ahogy elindulunk a S jelzésen, elhagyjuk a főutat, és percekig tekergünk a kemping faházai között. Éppen mielőtt elhagynánk a hotel parkolóját, jobbra, egy eszkábált lépcsősoron akácosba lépünk, és a bércorron düledező falak képében kerül elénk a 12. századi eredetű újlaki templomrom. Akkoriban is a rév határozta meg a félsziget csücskének életét: az átkelés védelmére iderendelt jobbágyok lakták a kis halászfalut.

Kezdetben lankásan emelkedik, előrébb meredekké válik az ösvény, de hamar tetőszintre érünk, ahol aztán megszelídül a terep, és az erdő sem válik érdekesebbé. (Lombos időszakon kívül folyamatosan kilátni a Balatonra az ágak közt.) Ám miután egy elágazásnál jobbra térünk a ZT jelzésen, kisvártatva tagolt felszínű, fehér sziklakibúváshoz jutunk. A félsziget déli csücskében temérdek hasonló képződmény sorakozik: a gejziritkúpok a tűzben született tihanyi táj hírmondói. A vulkanizmus végén, illetve elcsendesülése után mocsaras, vizenyős terület nyújtózott a mai Balaton helyén, a mélyben izzó kőzetek hatására pedig a leszivárgó vizek forró vizes oldatokként törtek a felszínre a kőzettest repedései mentén. Ez a geológiai környezet száznál több hévforrást (és nem gejzírt) éltetett, melyek magas kovasav-tartalmukkal más kőzeteket cementáltak össze, illetve a gejzirit nevű kovaüledék és nagy mennyiségű mész vált ki hirtelen lehűlt vizükből. A gejziritkúpok a tihanyi táj déli részét tűzdelik; közelebb lépve némelyikben az egykori kürtők, a szabad levegőre vezető csatornák nyomai is felfedezhetők. Belső szerkezetük feltárása sok esetben bányászat eredménye, hiszen a védetté nyilvánítás előtt kőfejtők haraptak ki darabokat belőlük.

A Lóczy Lajos-tanösvény, melyet taposunk, az ország első bemutató turistaútja volt egyébként. Hosszan kanyargunk a töredezett gejziritsziklák között, amik dermedten őrzik a földtörténet e mozgalmas időszakának emlékét. Az erdő nem tartogat sok ékességet; elegyes, juharos társulás, természetközeli állapotok jellemzik a száraz pagonyt. Mellőzünk egy piciny levendulaföldet, ami éppen elég arra, hogy feltárja előttünk a félszigetbelső panorámáját. A nem is olyan messzi távolban az Apáti-hegyen strázsáló Őrtorony-kilátó dereng, hosszú és tartalmas még az út odáig.

A tőzsdére vitt növény

A talajon hosszú, rendezett sorokban levendulatövek élvezik a napfényt. Termesztésük hosszú múltra tekint vissza, és a klimatikus viszonyok szerencsés egybeesésének köszönhető. Az 1920-as években a kor elismert gyógynövényszakértője, Bittera Gyula Franciaországból hozatott szaporítóanyagot az első magyarországi levendulaföldekhez, melyeket a Tihanyi-félszigeten alakított ki. A Bakony védettséget nyújt a hűvös északi szelek elől, egyben felfogja a csapadék nagy részét, ezzel száraz körülményeket biztosít. A Balaton párás levegőt nyújt, a napsütéses órák száma pedig országos viszonyításban kirívóan magas - ezért a levendula számára ideális, szubmediterrán jellegű éghajlat jellemzi a tihanyi tájat, amelynek néhol löszös, homokos, alapvetően vulkanikus talaja is kedvező. (A növénynek kihívást egyedül a szigorú, hómentes telek jelentettek kezdetben, de ez ellen védelmet nyújtott a nemesítés.) Az adottságok olyannyira eszményinek bizonyultak, hogy az aratott levendula illóolajának minősége túlszárnyalta az addig legjobbnak számító dél-franciaországit is. Később a tihanyi levendulát sikerei miatt tőzsdére is vitték, a földek méretét növelték, a felívelésnek aztán a II. világháború és a szocializmus vetett véget. Napjainkban újra egyre nagyobb terület borul pompába júniusban: émelyítően lila, illatos levendula tarkállik a félsziget különböző pontjain, mely karakteresen egyedi ingerekkel fűszerezi meg a túrákat.

Hévforrások vidékén

Újfent a zöld sűrűbe burkolózunk, a gejzírmező közepén fonódik az ösvényhálózat, és a ZT jelzés éles balkanyart vesz. Egyre keskenyebb csapás porzik a lépteink alatt, amikor elágazás kínál kitérőt: induljunk jobbra a Z⩍ jeleket követve! Bozótoson verekedjük át magunkat, amikor újabb hévforrásszikla hasít a lombozat paravánjába: a Borsóköves-kúp lyukacsos felszínén a szénsavas víz oldotta formák, vasas oldatoktól vöröses színezék, illetve a névadó gömböcskék, azaz borsóköves mészkiválások figyelhetők meg. Sűrűn gőzölgő forrásmező dúlhatta fel a fiatal tájat, méterekkel előrébb ugyanis már a Kalapos-kúp szegélyezi utunkat. Ugyan nagyobb részét elbontotta a bányászat, egy érdekes természetföldrajzi jelenség mégis tankönyvszerűen kiolvasható belőle: a felső réteget a forró vizes oldatok keményre cementálták, míg az alatta látható breccsás, eleve töredezett szerkezetű kőzetet a vizek és gőzök tovább aprózták, szétbontották. Ezért utóbbi gyorsabban pusztul, míg a felső, meszes kőzet jobban ellenáll. Az elvékonyodó talp és a terebélyes kalap groteszk gombát formáz, aminek egyensúlyi helyzetét a (válogató) erózió idővel felborítja majd. Geológiai sétánk a félsziget mozgalmas történetében még korántsem ért véget, ellenkezőleg, a legtöményebb falat éppen most következik.

Ahol a jelzés visszafordul, jókora sziklatömb púpozza fel a terepet, aljában kis fülke ásít. Aláereszkedve szép oldásformákra és a túlvégén is nyitott alagútra lelhetünk. Az Átjáró-kúp szintúgy a hévforrásmező szülötte, mint közeli társai, de náluk összetettebb kifejlődésű és felépítésű: színei különböző rétegek, melyek kronologikusan mutatják be keletkezéstörténetét. A kőzettest meghatározó eleme a hévízből tömegesen kioldódott, nagy mésztartalmú gejzirit, amit a források ritmikus működése nyomán lemezesen kivált, sötét színezetű vasas pászták járnak át. A barlangot a folyamat végéhez közeledve szénsavas vizek alakították ki, befejezésül pedig kovás oldat tört a felszínre - e kürtő függőleges lenyomata (az üregtől balra) azonnal szemet szúr.

A tihanyi táj legjava

A Z⩍ jelzés ezen a ponton egy másik ágon visszafordul, és csatlakozik a ZT jelzésbe, amin jobbra kell tartanunk. Méterek kérdése, és máris a híres Aranyház-gejziritkúppal szemben állunk, mely nevét a felszínét beborító sárga zuzmóról kapta. Az eddig szelíd tájból markáns sziklavárként tör az ég felé a tagolt, sok kis szirtre szakadó felépítmény, amire hangulatos ösvény vezet fel (az utolsó néhány méter jelzetlen). Tetejéről szétnézve előbukkan a Belső-tó és Tihany látképe, illetve feltárul a félsziget teljes belső terepe. A szőlők mögött a Külső-tó náddal borított medencéje következik, tőle balra az Őrtorony-kilátó áll a táj fölött, a hátteret pedig a Balaton-felvidék erdős tetői biztosítják (felismerhető a Kab-hegy csúcsa is). Térjünk vissza az ösvényre, és kövessük tovább a S+ jelzést néhány percen keresztül, mígnem tábla hirdeti a lépcsőkkel hozzáférhetővé tett Hármashegyi-kúpot. Mind közül erről nyílik a legszebb panoráma: a Belső-tó kék tükre és a Balaton türkiz felszíne éles kontrasztban áll, köztük Tihany takaros faluképe és az apátság légies tornyai pezsdítik a látványt.

Visszabaktatunk az Aranyház tövébe, és ezúttal jobbra indulunk a ZT jelzésen, ami kivezet az erdőből, és dűlőutat követ. Jobbra a Belső-tó csillan, partján a szürkemarha gulya legelője zöldell. A turistaút gyümölcsfákat mellőz, cikkcakkot ír le, és egészen megközelíti a nádas keskeny sávját, majd erdőfoltot kerül. Elágazás következik, ahonnan már ráfordulunk a félsziget nyugati partjának irányvonalára: a Z▲ jelzésen balra tartunk. Újabb levendulást hagyunk el, jobb felől szőlők sorakoznak a tál alakú medence mélyén, melynek neve, a Farkasverem is e pozíciót ragadja meg. Cserjés terület és szőlőtőkék szorításában kanyargunk, szemben a sűrű nádas elrejti a Külső-tavat. Néhány forduló után jelzést váltunk (jobbra), és a S▲ piktogramokat figyelve folytatjuk utunkat. Néhol ligetessé válik az erdő, fás legelőt szelünk át. Balunkon a tihanyi levendulatermesztés bölcsője, az elvadult őslevendulás rejtezik, kisvártatva pedig feltűnik a magasban az Őrtorony-kilátó is. A fárasztó kaptatás ennek tövében ér véget - a félsziget egyik legmagasabb pontján, az Apáti-hegy tetején 2017-ben emelték a tornyot. (Nevét a közeli Csúcs-hegyen található, ismeretlen eredetű romoknak köszönheti, amik egyesek szerint régi őrtorony maradványai.) Közvetlen a kilátó előtt jobbra egy sziklateraszról is letekinthetünk a nádasra, a kőzet teljesen megegyezik a szemben található Szélmarta-sziklák anyagával.

Vulkánok hátán

Fentről káprázatos a körpanoráma: a Tihanyi-félszigetet majdnem körbeöleli a Balaton, melynek nyugati vége a párába vész. Megjelenik a távolban a Bakony, a déli parton Somogy magaslatai és a kőrös-hegyi völgyhíd, a legközelebb pedig Füred hegyei kéklenek. Tihany belső szerkezete terepasztalként tárul föl, és a terep kialakulásának több epizódja is kiolvasható a felszínformákból. Amikor kb. 7 millió éve a Kárpát-medence elvékonyodott kérgén át bazaltos magma tört a felszín felé, éppen itt, a félszigeten kezdődött a Balaton-felvidék vulkanizmusa: az olvadt kőzetanyag nem érte el a mocsaras felszínt, de az üledékek víztartalmát gőzzé forralta, ami gigászi robbanással tört elő. Az így keletkezett törmelékanyag gyűrűként vette körül a kitörési központokat, amikből hármat azonosítottak a kutatók: a Külső- és a Belső-tó területén egyet-egyet, illetve a Csúcs-hegytől délre a harmadikat. (Később salakszórás is jellemezte a folyamatot.) A sekély kis kráterekben a vulkanizmus végeztével tavak gyűltek fel, innen származik e működési típus neve, a „maar" is, mely németül tengerszemet jelent. 4 millió évnyi mozgolódás után elcsendesült végül a tihanyi táj, megfiatalodott kőzetanyaga lepusztulásnak indult, az egykori krátergyűrűket felemésztette az erózió. Az átalakulást a hévforrások heves tevékenysége kísérte, a Balatonnak pedig ekkor még nyoma sem volt. Mindössze kb. 17-15 ezer éve született meg a három tómedence, amik a terület süllyedésének következtében később (kb. 5 ezer éve) összeolvadtak. A vízállás az éghajlati viszonyok függvényében változott; volt olyan időszak is, amikor a tihanyi földnyelv szigetté vált, hiszen lapos tövét bekebelezte a tó. A táj arculatát az ember megjelenése csaknem a felismerhetetlenségig átformálta: a 19. század elején például csatornákat ástak, és a Külső-tó vizét lecsapolták, hogy helyét kaszálóként hasznosítsák. Az erdők a félsziget peremeire, legmagasabb csúcsai köré szorultak vissza, az idegenforgalom megjelenésével, a Balaton vonzerejének növekedésével pedig szükségessé vált a természetvédelem: 1952-ben itt jelölték ki az ország első tájvédelmi körzetét, melynek egyébként saját természetvédelmi őr is dukált. Ma már nemzeti park felel az értékek megőrzéséért, és Európa Diplomát is kapott a félsziget, amivel Európa kiemelten védett természeti örökségeinek sorába került.

Hullámzás a víztömeg fölött

Körbetekintve bizony nem is könnyű búcsút venni a látványtól, pedig muszáj, hiszen utunk java, legszebb szakasza még vár ránk. Erdőben, tömegek által kijárt ösvényen ereszkedünk. Egy rétnél ágaznak el a turistautak: innentől balra, a S jelzésen folytatjuk menetelésünket. Fölfelé kapaszkodunk, sziklás terep keveredik a fenyvesek hangulatával, és amikor a Balaton látványa is előtűnik, a hatás annyira átütő, a tér oly hatalmas, hogy az teljesen váratlan ebben a szelíd, alacsony formákkal megáldott tájban. A part hirtelen szakad le a tótükör felé, és bár a keskeny sajkodi strand épp alattunk van, az erdő és a meredekség elkendőzi előlünk. Végigmérhetjük a Sajkodi-öblöt, amely a Balaton egyik utolsó természetes állapotú partszakasza, és ha messzire követjük a hegyek futását, a Badacsony lapos teteje és a csúcsosabb tanúhegyek is felsejlenek a párából.

A kettéágazó turistaút jobb ágán kicsit lejjebb ereszkedhetünk, ahol egy sziklafalban feltárul a félsziget szerkezete: alant bazalttufa sötét rétegei barázdálják a lejtőt, fölötte a nyugati parti ív legmagasabb bérceit felépítő, ellenálló gejzirit tornyosul. Ezért tudta viszonylag hűen megőrizni az egykori felszín magasságát (akár egy tanúhegy), és ennek köszönhetjük az előttünk álló Csúcs-hegyet, a terep uralgó pontját is. Az ösvény szűken kígyózik a fák szorításában; gyakran látunk ki a Balatonra, ezért gyakorlatilag megszakítás nélkül élvezhetjük a magasság- és térélményt. A tetőpont előtt ismét kettéválik az ösvény. A fölfelé induló ágon a Csúcs-hegyre, míg a lefelé hajlón a Sobri Jóska-barlanghoz tehetünk látogatást (az üreghez csupán a szájhagyomány köti a Bakony-vidéken gyakran emlegetett betyárt).

A csúcsot vad panorámája különbözteti meg a többitől (no meg a tisztázatlan eredetű rom). Amikor hátunk mögött hagyjuk, továbbra is magasan a tó fölött kígyózik a feledhetetlenül szép ösvény, hangulatát a sásban elhaló hullámok zúgása színesíti. Újra és újra kilátni a Balatonra, alant összeér az erdő a vízzel, itt-ott kitett párkányon baktatunk. Egy szakaszon pedig dél felé is kinyílik a táj: nádas sávja vezeti tekintetünket a túlsó part felé, kirajzolódik a kőrös-hegyi viadukt monstruma. Enyhén lefelé tartunk, a kényelem ára a következő kaptató: keskeny betonutat keresztezünk, ahonnan fölhágunk a Gurbicsa-tetőre. Meglehetősen sűrű erdőben tákolt lépcső terel lefelé (mellőzünk egy fedett pihenőhelyet), ami után egy-egy pontról újfent élvezhetjük a tó látképét. A domborzat nem nyugszik: szintet vesztünk, és kilépünk egy műútra, amin balra fordulunk; a fák mögött erdei iskola (egyben szálláslehetőség) tornácos épülete fehérlik. A S jelzés viszont jobbra, az ellenkező irányba indít. A terep alacsony, a helyenként meredekké váló dombmenet mégis fárasztó. Az újabb panorámák már a búcsúzás helyszínei: csakhamar összezáródó bozót fedi el a balatoni tájat (még egy pontról átlátunk a déli partra, amihez érzékelhetően közelebb jutottunk az Őrtorony-kilátó óta). Egy utolsó nekirugaszkodással, izzasztó kaptatón lendülünk föl a Hálóeresztő tetejére. Valamivel előrébb fenyőillat lengi be a düledező pihenőhelyet, ahonnan csapásunk élesen bal felé navigál, percek múlva a Félbevágott-kúpnál pedig meglelünk egy ismerős útelágazást. Jobbra térve a jelzés a túra kezdetén bejárt útvonalon vezet vissza a révhez.