Karsztvizek igézetében a Mecsek lankáin

Itiner

• Abaligeten a K jelzést követjük a horgásztó mentén egészen a focipályáig.
• A focipálya mellett jobbra térünk egy sétányra, mely a Faluházhoz vezet.
• Szemközt, a Petőfi Sándor utcán gyalogolunk az első sarokig.
• Balra térünk a Várhegy utcára, és a templom után, a temető előtt jobbra térünk egy dűlőútra.
• A hegytető előtt, egy kapunál balra fordulunk.
• A kerítés vége előtt jobbra váltunk egy lefelé tartó dűlőútra, amit a Pécsi-tó strandjáig követünk.
• A strandtól a S+ jelzést követjük (balra) a Herman Ottó-tó gátjáig.
• A gátról balra térünk (a tó előtt) egy ösvényre, ami a Kovácsszénájai-tó partján vezet végig.
• Csatlakozunk a S◼ jelzésbe, ami Kovácsszénájára kalauzol.
• A faluban balra térünk a Sugár útra, amiről a Fotógaléria előtt jobbra váltunk a Fő utcára.
• A faluszéli dűlőúton balra, fölfelé indulunk, ezt követjük egészen a dombtetőre.
• Az üdülőket megpillantva jobbra váltunk az erdőszéli, majd erdei keréknyomra.
• Amikor egy kaszálóra érkezünk, arról balra térünk egy vadlesnél.
• A vadles lábánál jobbra fordulunk a villanypásztor menti dűlőútra.
• A tábla sarkánál balra tartunk, lefelé, és az erdőn át jutunk vissza Abaligetre.
• A Bem utcáról az Abaligetet átszelő útra térünk (balra), és a Tópart utcáig azon is maradunk.
• A Tópart utcára fordulunk, majd arról a tavak előtt balra.
• A sétány elvezet az Abaligeti-barlang bejáratáig.
• A barlangtól jobbra, a Kéktúra K jelzésén érkezünk vissza a kiindulópontra.

A túra részletes leírása

Karsztvízzel bélelt mélyedések között

A buszmegállótól a K jelzésen kezdünk gyalogolni a barlangnak háttal. Jobbunkon a horgászati célokat szolgáló tó terül el parkos környezetben, vizét a balrangból kilépő, 1959-ben felduzzasztott karsztvíz biztosítja. Egy büfé után fák árnyékában sétálunk a parton, melynek végénél keresztezünk egy utat, és elérjük a focipályát. Mellette, jobb felé elhagyjuk a jelzést, és kiépített sétányon folytatjuk a túrát a falu házai közé. Abaliget egyébként a névadó nemzetség által, a 11. században alapított falu (a barlangban pedig már az ősember is tanyát vert), melyet a törökdúlás után, a 18. században német és magyar telepesek népesítettek be újra. A takaros főutcát nem sokáig nézegethetjük (egyelőre), mert átkelünk rajta, és a szemközti utcán gyalogolunk tovább. Erről rögvest letérünk balra, és határozott emelkedéssel érjük el a 18. század végi római katolikus templomot.

Innen a temető felé sétálunk, és amikor elérünk egy szántót, a jobbra kiágazó dűlőútra váltunk. A sírkertet eltakarják a fák, jobbunkon viszont egyre több tárul föl a Mecsek széles ívekkel hullámzó, dombsági lábából. Egy gabonatábla fölött visszapillanthatunk a mind távolabb és lejjebb felbukkanó abaligeti háztetőkre és templomtoronyra. A környékbeli tájhasználatra jellemző, hogy a falubeliek a lösz fedte hátakon alakították ki földjeiket, míg a lejtőket elsősorban fás legelők, a déli oldalakat szőlők és gyümölcsösök foglalták el. Baktatás közben kiszúrhatjuk a Tubes rádiótornyait, valamint karcsú kilátóját is. Elhagyunk egy feszületet (ezek régebben általában a dűlőutak kereszteződéseit jelezték, és a tájékozódásban segédkeztek), a keréknyomot betoncsíkok váltják fel, és balra fordulunk. Élénken hullámzó dombsági táj köríti a Mecseket, ennek zugaiba leshetünk be a villanypásztor mellett kanyargó útról.

Az orfűi tórendszer partjain

Még mielőtt a tábla sarkához érnénk, egy nagyobb elágazásban jobbra térünk, és egy erdőfoltot átszelve fás legelőre jutunk. Jobbra, a nyári árnyékban marhák pihennek, mögöttük megcsillan a Pécsi-tó tükre. Újabb erdei szakasz végén, a strand büféépületénél érkezünk meg a legnagyobb orfűi tó partjára. Mielőtt Tekeresre kanyarodnánk a S+ jelzéssel, a gátról végigmérhetjük a völgy (és Baranya megye) legnagyobb vízfelületét, a Mecsek hátai alá ékelődött Pécsi-tavat. Az 1960-as években duzzasztották fel, nagyrészt a Vízfő-forrás táplálja, és az árvízvédelmi és sportolási célok mellett elsősorban turisztikai szerepe jelentős. Partján néhány strand is helyet kapott, ám a tóba néhány méter hosszan benyúló, százával sorakozó stégek sokasága egyedülálló. Állapotuk és megjelenésük nagyon változó, nagy részük pedig a szocializmus évtizedeinek hagyatékaként sajnos magántulajdon, sokuk le is van zárva. Így a látogatóknak marad a parton futó séta- és autóút, a tó közelségét nem mindenhol lehet kiélvezni.

Túránk a S+ jelzést követve hosszában tárja fel a különleges faluképű, ma már közigazgatásilag Orfűhöz tartozó Tekerest. A historikus megjelenésű, 19. század végén épült, sok helyen pajtával és istállóval ellátott földszintes házak kissé városias (és meglepően egységes) külsőt kölcsönöznek a piciny településnek – lakóik kizárólag svábok voltak, akiket a II. világháború után telepítettek ki (a helyükre felvidéki magyarok érkeztek). A tekeregve csurgó patakjáról elnevezett falut hamar hátrahagyjuk, aminek túlvégén esőbeállókkal ellátott, árnyas erdei út vár ránk. Jobbra lent kibukkan a Herman Ottó-tó tükre, érdemes lesétálni hozzá. A nádassal és erdővel szegélyezett, hosszúkás víztömeg hal- és madárrezervátum, amelybe duzzasztásakor állítólag az összes magyarországi (tavi) halfajból telepítettek, sokuk máig megtalálható benne – de számos madárritkaság és vidra is lakja a tó környezetét.

Az ösvény az egyre jobban záródó lombok alatt elkanyarodik a víztől, és a jelzés egy elágazásnál jobbra invitál (továbbra is maradunk a S+ jeleken). A gátról, még mielőtt kereszteznénk azt, egy alig észrevehető, sűrűbe vágó csapáson balra kanyarodunk, és ezzel megérkezünk a Kovácsszénájai-tó partjára. A szűk csapás mellett kisebb medencékre szakadó, buja vizes élőhelyet kínáló égerláp tárul fel, rajta híd ível át. Épp az ilyen helyeket kedveli például a vidra, mely a tóra hajló fák girbegurba gyökerei közé vackol, és odúja a víz felé is rendelkezhet kijárattal. Szinte mindent elfogyaszt, így például hazánk egyetlen őshonos teknősfaját, az itt gyakori mocsári teknőst is. A Kovácsszénájai-tó északi végéhez közel hajdanán malom forgott a patakon, ám ennek maradványait 1970-ben bekebelezte a felduzzasztott víztömeg – a kert fenyőfáinak csonkjai a szóbeszéd szerint még a közelmúltban is a tükör fölé értek. Ahogy a fedett horgászpihenőkkel felszerelt parton gyalogolunk, láthatjuk, hogy a tóig nyújtózó erdő kidőlt fatörzsei több helyen is kiállnak a mederből – a fürdőzés már csak ezért sem lehetséges, a horgászat viszont az idilli környezetnek köszönhetően kifejezetten népszerű.

Szlalom az üdülők között

A csónakkölcsönzőnél, a tó parkosított szegletében érünk aszfaltútra, ahol rátérünk a S◼ jelzésre. Ez vezet be a völgyoldalra felkúszó Kovácsszénájára. A falu legszebb része a (jelzetlen) Sugár úton fölfelé kanyarodva tárul fel, amikor arról a Fő utcára váltva érkezünk meg a Fotógaléria elé. A feltűnően szép település már majdnem elnéptelenedett, ám az utóbbi 1-2 évtizedben egyre többen vásároltak itt üdülőt. Minthogy Orfű és környéke az 1990-es évektől népszerű volt a holland és német turisták körében, ők is felfedezték maguknak a félreeső falut, és többen közülük le is telepedtek itt. Kovácsszénája máig magán őrzi a halmazos szerkezet jegyeit, melynek rendszertelensége girbegurba utcákat eredményezett.

A Fő utca végén szántó mellé érkezünk, és dűlőúton kaptatunk az erdőig – visszatekintve még rápillanthatunk az alacsonyan hullámzó dombhalmokra. Egy éles balkanyart rövidesen jobbos követ, és néhány kisebb kaszálót elhagyva tetőpontra jutunk – szemben a Mecsek magasabb része, lent a Pécsi-tó kék tükre látszik. Itt, a tisztás sarkánál jobbra, az erdő mellé kell szegődnünk, és a panorámát élvező nyaralók mögött, fák árnyékában kanyargó földutat követni. Felhagyott és használt házikók közelében, később villanypásztor mellett haladunk előre hosszú percekig egy sekély vályúban. Fenyőkkel tűzdelt kaszálónál hajlik jobbra a göröngyös erdei út, amely újabb nyílt területre kalauzol. Ennek bal széléhez tapadva az erdősáv megszakadásáig sétálunk, ahol balra térve, vadászles mellett érkezünk ki a korábban már látott mezőgazdasági táblák mellé. Jobbra, lefelé követjük a villanypásztort a következő elágazásig (a feszületet szinte elrejti egy fa lombja), ahol már balkanyart veszünk. Végül a fák alól bukkanunk ki Abaliget házai közé, az utca kisvártatva a főútba torkollik. Rajta balra hosszú baktatás veszi kezdetét a rendezett Kossuth utcát követve. Keresztezzük korábbi nyomunkat, majd a Tópart utcán jobbra fordulunk a tavak meglátogatásához.

A kilométeres borhűtő

Perceken belül elérjük a csónakázótavat, melynek partján balra, a strand mellett sétány vezet el a települést híressé tevő természeti képződményhez: az Abaligeti-barlang bejárata a fogadóépület mögött, a sziklafal aljában látható. A Mecsek leghosszabb járatrendszere meghaladja az 1,7 km-t, amiből közel 0,5 km látogatható a nagyközönség számára. A bejárat helyén egykor csak a kilépő patak mellett helyet foglaló üreg tátongott, melyben a falu plébánosa hűtötte borait – ezért Pap likaként ismerték. Aztán a 18. században egy molnár kis csapatával a malmot hajtó barlangi vízfolyás szeszélyeinek nyomába eredve hatolt be először a járatba, ezzel felfedezve a barlangot. Az üregrendszert a mészkőbe szivárgó, és az oldó, illetve hordalékával véső csapadékvíz (a Katya-patak) alakította ki, a 19. századtól pedig a mind kíváncsibb ember is egyre nagyobb beavatkozásokat végzett. Az idegenforgalom már ekkor megjelent a barlangban (ezt jelzi az is, hogy egy 1900. évi párizsi kiadványban a világ 100 csodája között szerepelt), de a szervezett turizmus az 1950-es években történt kiépítést követően indult meg. Bár cseppkövekben nem kifejezetten gazdag, mégis cseppkőbarlangként híresült el, miközben levegője is gyógyhatású – ráadásul fontos búvóhelye denevéreknek és több más állatfajnak.

A barlangkijárattól a K jelzésen tovább sétálva, a balunkon látható épület ma a Denevérmúzeum, ami korábban egyébként turistaházként működött. Néhány méterrel előrébb, a parkolónál zárul a kör, amivel túránk véget ér.