Horhosok útja - Piros túra (hosszú)

Itiner

A túrán végig a Horhosok útja piros tábláit követjük.

A túra részletes leírása

A város pereméről a Csácsi-hegyi kápolnáig

Túránk kiindulópontja Zalaegerszeg Csácsbozsok nevű városrészében, a Szivárvány téren található. A parkoló sarkában, a tér csücskénél álló táblát, amely térképpel, látnivalókkal és a nyomvonalakkal nyújt útbaigazítást, érdemes tanulmányozni, mielőtt nekivágunk a távnak.

A parkoló mögött álló épületet a helyi születésű matematikusról, fizikusról és csillagászról, Izsák Imréről nevezték el. A tudós meglepő áttöréseket ért el a differenciálgeometriában, az égi mechanikában és a Föld alakjának pontos meghatározásában – ez utóbbival világhírnévre tett szert. A róla elnevezett intézményben általános iskola, művelődési ház és közösségi tér működik.

A városi környezetet, a tömött házsorokat hamar a hátunk mögött hagyjuk, és belépünk a rétek és erdők, gyümölcsösök és pincék dimbes-dombos, tarka, változatos világába. Egy rétet átszelve hangulatos facsoporthoz érünk. A szekérút egyik oldalán gyantaillatú, borostyánszőnyeggel fedett talajú fenyves magasodik fölénk a karámszerű kerítés mögött, a másikon hagyásfák laza csoportja áll – mintha „fenyő-bárányokat” őrző juhászok gyűltek volna össze beszélgetni itt.

Az útvonal által bejárt területen többféle fenyvessel is találkozhatunk. Az erdeifenyő kedveli a meszes, száraz talajt, így a Zalai-dombság meszes-homokköves, mészcsillámpalás talaján otthon érzi magát. A reliktumfaj kisebb állományai üde, illatos, mélyzöld színfoltjai a zalai tájnak. Az 1960-as évektől betelepített lucfenyő viszont nehezen viseli a felmelegedéssel járó aszályt. Gyantatermő képességének csökkenésével az immunrendszere is gyengül, így könnyen megtámadják a szúbogarak. Először gyantafolyások jelennek meg a törzsén, majd a beteg fa lehullajtja kérgét és tűleveleit – erre is látunk példát utunk során. A párás, hűvös klímát kedvelő faj a kontinens északi részén, valamint térségünkben 1000 méternél magasabban érzi otthon magát, így fokozatosan kiszorul erről a területről. Rajtuk kívül, főleg a zártkertekben, számtalan „karácsonyfa-ültetvénnyel” is találkozhatunk, ahol a klasszikusnak számító lucok mellett ezüstfenyők és nordmannfenyők sorakoznak.

Miután elhagyunk néhány házikót (jobbra), utunk vékony csapássá keskenyedik, és a fák közé fúródik, az ösvény mellett mindkét oldal lépésről lépésre magasodik egyre jobban fölénk. Megérkezünk utunk első horhosához, amelynek V alakú falait méregzöld borostyánszőnyeg varázsolja egyedivé. A rövid emelkedőt leküzdve a Petelihegyi út aszfaltcsíkjára érünk, ahol a házak között kikandikálva szemügyre vehetjük a dimbes-dombos zalai tájat.

A Csácsihegyi út kereszteződésében a tanösvény táblája hívja fel a figyelmet a rövid kitérővel elérhető, közösségi összefogással felújított barokk kápolnára. Érdemes megnézni a 19. századból származó épület oldalában a Szűz Mária-szobrot, a telek sarkán álló kőfeszületet, az udvaron pedig Szent Orbán fából faragott szobrát. A szőlősgazdák védőszentjének jelenléte arról árulkodik, hogy ezen a területen évszázadok óta termesztenek szőlőt. Ha lehetőségünk van bemenni, a kápolna belsejében pillantsunk rá az 1800-as évek közepéről származó oltárképre, amely Urunk színeváltozását ábrázolja.

A kápolna melletti tágas, nyitott épület számtalan közösségi rendezvénynek ad otthont a falunaptól a szüreti rendezvényen át az alkotótáborig. A helyszínen időnként szentmisét is tartanak.

Érdemes körbesétálni az amúgy bekerített területet, és megcsodálni az út túloldalán álló terebélyes, mára védetté nyilvánított fát. A táblával jelzett kislevelű hárs törzsátmérője 108 cm, korát nagyjából 180 évre becsülik.

A Csácsi-hegytől a zalai bükkösön át Pethőhenyére

Aszfaltcsíkon folytatjuk utunkat a Csácsi-hegy kertjei és házikói között. Érdemes belesni a szépen rendezett udvarokra, ahol tavasszal virágpompába öltözött fákat, ősszel gyümölcstől roskadozó ágakat találunk; az almán, körtén, barackon át a naspolyáig és a fügéig igen változatos a felhozatal. 

Ösvényünk a házakat elhagyva földútra vált. A lehető legjobb helyen találjuk a helyi vadállatokat és lábnyomukat bemutató táblát. Érdemes lefotózni, melyik lenyomatforma melyik állathoz tartozik – utunk homokos, löszös szakaszainak puha talaja ugyanis számtalan esetben árulkodik arról, milyen vad járt nemrég a területen. Néhol meglepően nagy nyomsűrűséggel is találkozhatunk.

Zalaegerszeg Cserlap nevű részébe érve ismét aszfaltra váltunk. Itt nem lesz szükség nyomolvasó képességünkre: utunk bal oldalán egy több hektáros, bekerített területen dámszarvasok nagy csoportjával találkozhatunk. A dámszarvaskert a kicsit feljebb található László pince modern épületéhez tartozik, ahol előzetes egyeztetés után borkóstolással, pincelátogatással, házi, kemencében sült falatokkal tarthatunk pihenőt. A hobbiként induló, egyre bővülő vállalkozás kézműves borháza jelenleg négyezer tőkéről szüreteli a valentin, kékfrankos, merlot, cabernet sauvignon, cabernet franc fajtákat.

Ismét a fák közé ér a borostyánnal szegélyezett, szintező szekérút. A lombhullatók között több foltban újra megjelenik a fenyő. Itt intünk ideiglenesen búcsút előbb a zöld, majd a kék nyomvonalnak. A derékszögű jobbkanyar után bükkös mellett sétálunk el. Érdemes megfigyelni a fafaj jellegzetességeit: a magas, egyenes törzsű fák viszonylag sűrűn állnak egymás mellett, gyökérzetük kevésbé kiterjedt. A magas lombkoronaszint a hatékony fotoszintézis érdekében szorosan záródik, kevésbé jut át rajta a napfény, így az állandó félhomályban derengő erdőalj cserjéktől mentes. A gyepszint is szegényes – kivéve a kora tavaszi, lombfakadás előtti időszakot, amikor hagymás növények (például medvehagyma, hóvirág, keltikefajok) színezik a talajt. Ősszel az út mentén megtaláljuk a fák termését, a bükkmakkot is, ami finom erdei csemege. A bükkösök általában a 600 m-es magasság feletti középhegységek hűvös, csapadékos övezeteire jellemzőek, de hazánkban a nedvesebb dombsági területeken, így Zala egyes részein is jól érzik magukat.

A Csillaghegy dombtetőjén rogyadozó, szebb napokat is megélt házikónál éles jobbkanyarral lejtmenetbe váltunk, és autóval is járható, széles, elágazó horhosokon át ereszkedünk a 76-os út mellé. Egy visszafordulóval az erdő mélyén kanyargó, többnyire szilárd úton kaptatunk fel a Köszörűs-hegy hosszan elnyúló gerincére. Fentről, a kaszálórét széléről érdemes körbepillantani a panorámáért.

Ismét gyümölcsösök és pincék között lépkedünk. Ősszel a körte, az alma, a szőlő mellett a tájra jellemző szelídgesztenyével is találkozhatunk. Ahogy kiérünk a kertek közül a szántóföldek hosszan elnyúló pásztái közé, egyre puhább, süppedősebb talajon haladunk – itt ismét kutathatunk vadnyomok után. A felszínt borító löszös homokon jól érzi magát a napraforgó, a kukorica, a repce, a búza, és időnként pipacsmezők is színesítik a láthatárt.

Az út mentén több helyen láthatunk feszületeket; némelyek fából, mások kőből készültek. Többségüket még az 1800-as években emelték a környéken lakók, gazdálkodók rendelésére, és helyi kőfaragómesterek munkái. Sok kereszthez családi emlékek, ünnepi szokások, egyesekhez mondák is kapcsolódnak. Nagy részükbe már beleharapott az idő vasfoga, de szép számmal találunk jó állapotban levő, sőt felújított feszületeket is a túra során. 

Ahol a terület intenzívebb hullámzásba kezd, elmaradnak a művelt földek, és a természet veszi át a főszerepet. Pethőhenye felé lankásan ereszkedő utakon bandukolunk, körülöttünk erdők és ligetek váltakoznak. Ajánlott a lábunk alá is nézni, ahol felszínre bukkan a marasztalóan süppedő, természetes homok, amelybe az autókerekek és vadak nyomai mélyülnek. A környék vadgazdagságát jelzi a számtalan magasles is.

Pethőhenyétől a Henye-hegyi kápolnáig

Pethőhenye peremére érve, egy íves kőkapu túloldalán vonzza a tekintetet a különleges formájú, Szent Istvánról elnevezett, „szárnyas” római katolikus templom, amely (a mellette álló haranglábbal együtt) Makovecz Imre tervei alapján épült 1999 és 2001 között. A tervező, a község díszpolgára maga választotta helyszínnek a dombtetőt, ahol a munkálatok elején, az alapok kiásása során számos régészeti leletre bukkantak. A talált csontok és egyéb tárgyak arról árulkodnak, hogy régebben temető és egy másik templom állt itt. Az ovális alaprajzú, fülkékkel tagolt, a természetes fényt több ablakon át beengedő mai épület felső részén a régi idők vidéki templomait idézi meg a faburkolat. A kései organikus formavilágú, közösségi összefogással megvalósított templom műemlékvédelem alatt áll.

Az épülettől a kálvária stációi között indulunk tovább. A településen átsétálva a központi buszmegállóban érdemes megpihenni a faragott szoborral díszített padon, az egykori kerekes kút mellett. A fából ácsolt megálló felső szintje valaha kilátóként működött, ahonnan a várakozók hamar észrevehették a busz érkezését.

A települést elhagyva kikopik bakancsunk alól az aszfalt, és löszös-homokos úton, újabb feszületek mellett megyünk tovább. Egy fenyvesekkel keretezett rét peremén különös, hosszanti irányú árkokra és a mellettük párhuzamosan tornyosuló földhányásokra lehetünk figyelmesek – ezek a régészeti feltárások kutatóárkai. Geofizikai mérések segítettek rámutatni, hogy a területen évezredek óta, több korszakban is éltek különféle népcsoportok. Az itt dolgozó régészek a középső rézkorból, kb. hatezer évvel ezelőttől a középkorig, a 14. századig találtak leleteket a kutatóárkok mélyén. Az előkerült tárgyakból (kerámiák, edénytöredékek, csonteszközök, csontok, kulcsok) következtetni tudtak a hajdani temetkezési szokásokra és a háromezer évvel ezelőtti hulladéktárolásra is. A legnagyobb felfedezés egy római kori település maradványa volt, amelyben két, földbe mélyített házat sikerült azonosítani.

Utunk ismét erdőben folytatódik, ahol a magasan záródó lombkorona titokzatos félhomályba borítja a tájat. Időnként bükkösök foltjai mellett lépdelünk, alattuk tavasszal lelkesen nő a medvehagyma. Hosszan haladunk a vidékre jellemző észak-déli irányú gerincen (egy ponton tábla hívja fel a figyelmünket a közelbe telepített méhekre), majd ösvényünk oldalazva, nagy kanyart leírva fordul a völgy irányába. A különösen meredek hegyoldalt szőlőültetvények és gyümölcsfák tarkítják; megművelésük kihívás a gazdáknak a combos terepen.

A tematikus út következő táblája a Henye-hegy kápolnájára hívja fel a figyelmünket. A rövid, de igen intenzív emelkedésű kitérő a Kápolna-hegy 288 méteres csúcsára invitál, ahonnan pazar panorámában lehet részünk, főleg vegetációs időszakon kívül. A domboldalt szőlőtőkék sorai csíkozzák, közöttük présházak pettyezik a képet. Nyugati irányban a megyeszékhely, Zalaegerszeg színezi a tájat, észak felé a Zala völgye, messzebb a Kőszegi-hegység, illetve a Ság és a Somló tanúhegye látszik. A Keszthelyi-fennsík felé észrevehetjük a zalaszántói buddhista sztúpa fehér, csúcsos alakját, és ha szerencsénk van, és elég tiszta az idő, a Bécsi-Alpok csúcsai, köztük a Rax és a Schneeberg is kirajzolódnak a horizonton. A panoráma elemeinek beazonosításában nagy segítséget nyújtanak a faoszlopra erősített, nyíl formájú táblák – a teljes élményhez nem árt, ha elővesszük a hátizsákból a távcsövet.

A Szent Istvánról elnevezett, 2019-ben felújított kápolnánál minden év augusztus 20-án búcsúi szentmisét tartanak. A monda szerint ezen a helyen pihent meg a király az országjárás közben, a tiszteletére emeltek a mai épület elődjét. A jelenlegi helyén álló eredeti fakápolna építésének pontos idejét nem ismerjük. Annyi bizonyos, hogy a terület a törökdúlás idején elnéptelenedett, és csak az 1700-as évek elejétől népesült be újra. Feltehetőleg ekkor állították a mai épület elődjét, szintén Szent István tiszteletére, fából építkezve. Ennek emlékére az új kőkápolna egyik képe a koronát Szűz Máriának nyújtó királyt ábrázolja, aki az egész ország sorsát az emiatt így nevezett Magyarok Nagyasszonyának kezébe adta.

A fakápolnát 1886-ban kőből építették újjá. Ebben az időszakban évente négy alkalommal zarándokoltak fel a környékbeliek misére: Sarlósboldogasszony, Szent Anna, Havasboldogasszony és Szent István ünnepén. A II. világháború után viszont már csak évente egyszer, Szent István ünnepén jöttek fel a hegyre; ezt a hagyományt a mai napig őrzik. A hely rövid történetét és mondáit, valamint a panorámaelemeket a helyi szőlősgazdák által állított tábla ismerteti. A kápolna mellett egy rövid pihenőre kiválóan alkalmas asztalt és padokat találunk.

Csurgó-kút és oroszlánbőgés

Az ösvényre visszatérve kényelmes ereszkedésbe kezdünk. A táblával jelölt kereszteződésben érdemes visszapillantani a fejünk feletti dombon magasodó kápolnára. Mielőtt továbbindulunk (a piros tábla jobbra invitál), a Horhosok útjának zöld jelzésén, egy 250 méteres kitérővel a Vari-kúthoz is ellátogathatunk, amelynek foglalását 1935-ben betonépülettel egészítették ki; mellette fedett pihenő vár asztalokkal és padokkal, a tájékoztató táblán pedig a Kisfaludy-várról olvashatunk.

A piros úton maradva, vagy arra visszatérve nekivágunk a harmadik észak-déli irányban futó gerincnek; zárt kertek mentén kapaszkodunk felfelé. Az udvarokba pillantva tavasszal a virágzó gyümölcsfák, ősszel a fakadásig érett gyümölcsök kísérik lépteinket, az épületek és lombok között pedig fel-felvillan egy-egy panorámarészlet a környező lankákra; balra a Zala medre kanyarog a völgyben. A szebb panorámapontokon néhol padot is elhelyeztek. A csúcsot elhagyva balra fordulunk, és ismét löszfalak magasodnak fölénk, ahogy újabb horhoson ereszkedünk lefelé. Itt is megfigyelhetjük a puha partoldalba vájt kisebb-nagyobb, állatok által fúrt, apró lyukakat, és a morzsalékos partfal alátámasztását vesztett, félig levegőbe lógó fáit.

Az erdőből kiérve éles balkanyarral fordulunk a völgytalpra. Nagyot változik a táj: balunkon az előbb bejárt hosszanti dombhát szoknyájának szélét tapossuk, jobbunkon pedig mezőgazdasági táblák végtelenbe nyúló sora kísér bennünket. Hosszan sétálunk a nyílt területen, ahol egy szóró és számtalan les árulkodik a vadak jelenlétéről. Résen kell lennünk, ha nem akarjuk elszalasztani az egész évben biztos vízvételi lehetőséget kínáló Csurgó-kutat: a bal oldali lejtőn megbújó fehér kőkereszt melletti ösvényen kell nagyjából 100 méternyit sétálnunk a sziklafalból előtörő vízfakadásig.

A Kisfaludi-hegy oldalában három forrás is csordogált egykor; ezek egyesítésével alakították ki a mai foglalást. A szép környezetben rejtőző vízfakadásnál az 1930-as években búcsújáró helyet létesítettek Mindszenty József zalaegerszegi plébános támogatásával. A helyszínen Szűz Mária lourdes-i jelenésének mintájára egy kis barlangszerű mélyedést formáltak a lejtőbe, ebben helyezték el a Vörös János keze munkáját dicsérő Szűz Mária-szobrot (innen a Mária-kút elnevezés). Ezután egyre többen keresték fel a helyet, sőt vasárnaponként litániát mondtak és énekeltek is a szobornál. 1990-ben felújították a foglalást (erről egy tábla is megemlékezik). A forrás vizét 2008-ban vizsgálták be, ekkor kitűnő ásványvíz minősítést kapott. A környékén kora tavasszal tömegével nő a medvehagyma, érdemes belőle fogyasztani, gyűjteni. Erre a tematikus út egyik táblája is felhívja a figyelmünket: nemcsak a növény eredetével, kinézetével és gyógyhatásaival ismerkedhetünk meg, hanem az is kiderül, a neve hogyan kötődik a medvéhez. 

Az úton továbbsétálva megváltozik a táj karaktere: jobbunkon elmaradnak a mezőgazdasági területek, a helyüket vizenyős környezet váltja fel. Füzes-nádas foltok, nedvességet kedvelő égerfák uralják a láthatárt. Ha kicsit feljebbről pillanthatnánk rá a vidékre, láthatnánk, hogy utunk a Zalával párhuzamosan fut, a mellettünk fekvő terület pedig a folyó ártere. Egy éles fordulónál a Horhosok útjának táblája az itteni élővilágot, a Zala árterének értékeit mutatja be.

Szinte karnyújtásnyira vagyunk túránk kiindulópontjától (a zöld és kék táblákat követve akár vissza is térhetünk a parkolóhoz), ám a piros jelzések még egy utolsó kalandra invitálnak bennünket. Az ösvény a nyílt terepről ismét a lombok közé vág, hogy a dombra kapaszkodva egy újabb horhost fedezhessünk fel. A homokos árok oldalában megfigyelhetjük a kőzetrétegeket. Az egyik mélyebb lyuk arról árulkodik, hogy a környék lakói előszeretettel hordták haza építőanyagnak az itteni homokot.

Utunk a horhos mélyéről annak peremére kapaszkodik. Elhaladunk egy feszület mellett, majd tovább kaptatunk felfelé a borostyánszövevénnyel borított talaj egynyomos ösvényén. Balról pincék és hétvégi házikók kerítése szegődik mellénk, ezeken átpillantva a zalai táj dimbes-dombos mozaikjának részletei tárulnak fel. Ha oroszlánüvöltést vélünk hallani a közelből, nem a képzeletünk csal meg minket: hamarosan műútra lépünk, amely a helyi állatsimogatóhoz és állatotthonhoz vezet, az egyik kennelben pedig tényleg „az állatok királya” él.

Gyerkőcökkel mindenképpen érdemes betérni az állatkertként, állatsimogatóként és állatotthonként 2012 óta működő családi vállalkozáshoz. A befogadott példányok egyébként elpusztulnának – sokukat a cirkusz világából mentik ki. Jelenleg nagyjából 140-en élnek az otthonban. A legnagyobb szenzáció két bengáli tigriskölyök (ők 2022. július 16-án születtek), de van strucc, kenguru, emu, oroszlán, alpaka, szarvasbika, láma, majom, ló, kenguru, örvös medve, farkas, páva és számtalan egyéb faj is. A látogatókat játszótér, trambulin, körhinta és bográcsozási lehetőség is várja. 

Nyaralók, hétvégi házak és pincék, gyümölcsöskertek és szőlőlugasok mellett sétálunk. Egy-egy üres telken érdemes kinézni a Zalaegerszegre nyíló panoráma kedvéért. A táblákat követve visszaérünk a Csácsi-hegy kápolnájához (most a másik oldaláról közelítjük meg), majd az utolsó emelkedőnket is leküzdve, jobbra-balra nyíló kilátások mentén kezdünk ereszkedésbe. Aszfalttal a talpunk alatt, a magasságból gyorsan vesztve érünk vissza kiindulópontunkra, a művelődési házhoz.