Felfedezőtúra a somogyi homokhátak zugaiban

Itiner:

• Felsőkak végállomásról a K jelzéssel egy ideig együtt haladó ZT jelzésen indulunk az Eltűnt puszták nyomában tanösvény vonalán (a tanösvény jele házoromfalat és gyümölcsfát stilizál).
• Alig száz méter után a tanösvény ZT jelzésén megyünk tovább egyenesen.
• Két kilométer után déli irányba fordulunk a S+ jelzésen.
• A K jelzését elérve nyugatra, jobbra követjük azt a Lencseni-halastóig.
• A tónál a Tőzike tanösvény ZT jelzései vezetnek vissza az állomásra.

A túráról részletesen:

Túránk a kisvasút Kakpuszta végállomásáról indul kelet felé a K jelzésen. Ha vonattal érkezünk, már idáig is egyre sűrűbb mocsárerdőket és homoki tölgyeseket kereszteztünk, de a felsőkaki végállomáson igazi erdei idillel fogad. A vasút évszázados tölgyfák mellett érkezik be az erdei tisztásra, ahol padok, asztalok, fedett menedék és tűzrakó helyek állnak rendelkezésre a piknikezők számára.

A halastavak között található öreg kocsányos tölgyesben rendszeresen fészkelnek rétisasok, így esélyünk van már itt megpillantani a tápláléklánc tetején álló (vagy inkább vitorlázó) hatalmas ragadozó madarakat. Röptében is jól felismerhető masszív, horgas csőréről és terebélyes, négyzetes szárnyáról, mely „ujjas” tollazatban végződik. Az öregebb egyedek feje és háta, illetve a farktollak végei kifakulnak, szinte fehérek.

A K, valamint az Eltűnt puszták nyomában tanösvény ZT jelzése mentén nyugati irányban hagyjuk el az erdei tisztást a homokos erdészeti úton. Egy útkereszteződésnél a K jelzés jobbra kanyarodik, de mi egyenesen folytassuk utunkat a tanösvény házfalat és fát mintázó, zöld színű jelzésén. A kezdődő vegyes erdőben az út rögtön egy homokhátat szel át, ahol megfigyelhetjük, hogy a vékony, alig pár centis talajréteg alatt kvarchomok található. Ez a szél által átmozgatott és gyakorlatilag szemcseméretnek megfelelően átválogatott homokos üledék a szemcsék közötti nagy hézagtérfogattal, azaz szabad, levegős részekkel alig szab gátat a vízmozgásnak. A szemcsék felületén viszonylag kevés víz képes megkötődni, így a lehulló csapadék gyorsan át is szivárog a homokréteg legaljára, és a gravitációnak engedelmeskedve a mélypontokon gyűlik össze. Ez a gyorsan reagáló, szegényes vízháztartás a magyarázata, hogy viszonylag kis területen nagy változatosságú növénytársulások alakulnak ki.

Alig pár tíz méterre a száraz homokhát után már lápos égerligetben haladunk, ami buja vegetációnak ad otthont. A vizenyős területen a múlt században még halastó állt; a Boronkai- és az Aranyos-patak mentén végig halastórendszert építettek ki. A visszavonuló német hadsereg azonban a gátakat felrobbantotta, hogy a mocsaras területre érkező oroszokat megállásra kényszerítsék. A háromszoros aknazár és a szinte áthatolhatatlan, mocsaras belső-somogyi vidéken három hónap kellett a Vörös Hadseregnek az áthaladásra. Ezalatt a nyersanyaghiánnyal küzdő németek a zalai olajmezőkről a lehető legnagyobb mennyiségű olajat termelték ki a visszavonulás finanszírozására.

Az egykori Kakpusztán

Az Aranyos-patak mélyre vágott folyását keresztezve, éger- és fűzfaerdőben megérkezünk a kihalt településre, amit egy tábla is jelez. Az út mellett négyzet alakú földhalom mutatja az egykori ház falainak maradványát. Az egymástól távolabb lévő épületek laza szerkezete volt az egykor több mint száz portát magában foglaló település. Az Alföldre és Európa északi tájaira jellemző tanyavilág azonban a rendszeres tömegközlekedés, aszfaltutak és áram hiányában elmaradt a modernizálódó világ igényei mögött, így az utolsó öregek kihalásával gyakorlatilag megszűnt az egykor ötszáz lelket számláló falu. Egy tisztás szélén, az úttól pár méterre még a közelmúltban lakott házakat láthattunk, gyakorlatilag az utolsó képviselőit az egykor virágzó településnek. Mára alig pár házban néhány család képviseli a kakpusztai gazdálkodók egykor népes táborát.

A lomha kanyarokat leíró utat követjük a ZT jelzéssel, ami pár száz méter után egy ferdén keresztező útba torkollik. Itt éles kanyarral jobbra térünk majd a S+ jelzésen, de előtte érdemes a pár száz méteres kitérőt megtennünk az egykori település temetőjéhez. Ehhez a S+ jelet és a ZT jelzést balkéz felé követjük, pár száz méter után a négyes elágazásban jobbra fordulunk a ZT jelzésen - innen 10 méter után balra, a bozótos erdőben találjuk Kakpuszta temetőjét. Bár néhány sírhelyet még ápolnak, a temető nagy része elvadult, a keresztek és sírkövek kísértetiesen tűnnek el a bozótosban. A fa és beton sírhelyek már romosak vagy elporladtak, az értékesebb márvány és nemesebb kövekből készült sírtáblákat pedig elvitték. Egyedül a homokkőbe faragott sírkövek, keresztek állnak még a hátborzongató helyen.

Visszatérünk a S+ jelzésre, és délnyugat felé folytatjuk utunkat. Hosszabb szakaszon a vegyes fajtájú erdei fenyves, tölgyes, akácos ligetek váltakoznak, majd balról megérkezik a ZT jelzés, ami után pár száz méterre, az úttól kicsit beljebb, a rét és az erdő határán találjuk az egykori templom helyét. Sajnos már csak egy faácsolat és a gazban fellelhető téglatörmelék emlékeztet az egykor itt állt istenházára - pedig a templomépítést egykor a település lakói saját maguk finanszírozták.

Rövidesen megérkezünk a település főutcájához is, ahol már csak egy nagyobb ligetes rét húzódik, a közepét kettészelő úttal. A fellelhető öreg gyümölcsfák azonban pontosan megmutatják az egykori porták helyét. Ezeket a környék jelenlegi lakói, a rőtvadak is előszeretettel látogatják. A gyümölcsökbe a szarvas, az őz, a borz, de legfőképp a vaddisznó jár csemegézni.

A 90-es évek közepétől visszatért a környékre a század derekán Magyarországról teljesen eltűnt aranysakál is. A nádi farkasként vagy toportyánként ismert, közepes kutya méretű ragadozó főként rágcsálókat és a rőtvadak legyengült vagy fiatal egyedeit, illetve dögöket fogyaszt. A rendkívül alkalmazkodóképes, családcentrikus sakálok hatékonyan foglalják vissza az egykori territóriumukat. A 2010-es évek végén egyedszámuk a több tízezerre duzzadt országszerte, melyből a legtöbb itt, Belső-Somogyban él. Éjszakánként vérfagyasztó, vonyításszerű ugatásukkal jelzik jelenlétüket a környék konkurens sakálcsaládjainak.

Bő kilométer után megpillantjuk a K jelzést Alsókak határában, ahonnan jobb kézre, nyugat felé tartva hullámzó homokdombok között haladunk nyílegyenesen a K jelzésen, viszonylag érdektelen telepített akácosban. Egy szintén telepített fenyvesnél derékszögben jobbra kanyarodunk, és újabb kilométert teszünk meg nagyobb változatosság nélkül.

Az Aranyos-patak-mentén

A Lencseni-halastó (vagy Sárréti-tó) víztükre egy kilométer után feldereng a bozótos erdő túloldaláról, melynek gátjára egy kapuval lezárt út visz. A kapu mellett a Tőzike tanösvény ZT jelzésével besétálunk a gátra, melynek túloldali harmadán egy híddal kanyarodik le a nyomvonal a gát alatti mocsárerdőbe.

A világháborúval megsemmisülő, Aranyos-patakot duzzasztó tórendszerből egyedül ezt a medret újították fel. Bár a túloldalán álló épületek magánterületen vannak, érdemes kicsit elidőzni a víz mellett, hátha felfedezünk egy halászó rétisast vagy fekete gólyát. Mindkét ritka, védett madarunk előszeretettel tanyázik a kiterjedt erdőségekkel körülvett tavak környékén. Háborítatlanul fészkelhetnek a településektől távoli öreg erdőkben, míg a halastavak kifogyhatatlan táplálékkal szolgálnak nekik.

A mocsárerdő buja vegetációja között kacskaringózó ösvénnyel beérkezünk az Aranyos-patak mellé, amit egy kilométeren át követünk. Radikális hangulatváltás a nyílegyenes, világos, homokos utak után a misztikus mocsárerdőben tekergő ösvény. Ez túránk legkarakteresebb része. Az Aranyos-patak egykor széles kanyarokat írva az egész mocsarat bejárta, az áradások során kiöntve töltötte fel üledékével a völgytalpat. A jelenlegi ásott medret követve néhol látható a kis pallókkal áthidalt egykori patakmeder. Sajnos a kiegyenesítésével egyre mélyebbre vágja magát a vízfolyás, csökkentve ezzel az egyébként is rossz vízháztartású terület talajvízszintjét.

Ennek ellenére életképes vízi életközösség lakja a területet. Óvatosan haladjunk az ösvényen: bár nappal rejtőzve húzza meg magát, a keresztes vipera sötét mintázatú somogyi alfaja él a területen. Könnyű felismerni hirtelen lekerekedő, vastag farkáról és cikcakkos hátmintázatáról, bár utóbbi pont a mocsári közegben jó rejtőszínt jelentő sötét árnyalata miatt alig felismerhető. A pár tíz centiméteres kígyó apró rágcsálókkal, hüllőkkel, kétéltűekkel táplálkozik; csak akkor lehet problémánk vele, ha rálépünk vagy ráülünk, de ezt kellő odafigyeléssel elkerülhetjük.

A patak folyását egy kilométer múlva elhagyja a tanösvény, és a világosabb öreg homoki tölgyesben kanyargó erdőgazdasági úthoz csatlakozik. Egykor a környék ezekkel a gyertyános-tölgyesekkel volt tele. Szerencsére a vidék folyamatos erdőborítottságának köszönhetően itt még fennmaradtak az eredeti erdőközösségre jellemző lágyszárúak: sok védett faj, melyek közül tavaszi virágzásakor kitűnik a hóvirág, az erdei csillagvirág és a kakasmandikó.

Az erdőgazdasági út lomha kanyarokkal hullámzik a kevert tölgyes, kőrises, szilfás erdőben. A fákra felfestett betűjelek a fafajok erdészetben használatos rövidítései, így mi is megismerhetjük a fő erdőalkotó fajokat, a kocsányos tölgyet (KST), a magyar kőrist (MAK) és a vénic szilt (VSZ). A tanösvény vége felé vegyes korú erdőben érkezünk vissza túránk kezdő szakaszához, ahol a két tanösvény is egyesül. A már bejárt szakaszon visszaérkezünk a kisvasút felsőkaki végállomásához.