Egy letűnt síterepen: Galyatető – Mátraalmás

Itiner

• Galyatetőről a Z▲ jelzésen kanyargunk le Mátraalmásra.
• Mátraalmásról a P▲ jelzés rendkívül meredek emelkedőjén kapaszkodunk vissza a hegytetőre.
• A K jelzésen (balra) térünk vissza a kilátó érintésével a Galyatető Turistacentrumhoz, majd a parkolóba.

A túra részletes leírása

Galyatető régen és ma

Bár mostani képe alapján talán nem is gondolnánk, a Magas-Mátra nem volt mindig széles körben ismert. A trianoni szerződés előtt a kis magasságú Mátra a „fenyvesekkel vadregényes" Kárpátok sziklacsipkéinek és havasainak árnyékában félreeső, kevesek által látogatott hegységnek számított. Ezt hangsúlyozza Mikszáth Kálmán esete is, aki a századforduló környékén képviselőtársait faggatta, vajon tudják-e, hol van Galya-tető, de még gyöngyösi kollégájának sem volt ötlete.

Maga a galya szó fátlan tetőre utal, hiszen a csúcspont délkeleti oldalát távolról is feltűnő, virágos rétek színesítették. Első épülete az 1894-ben nyílt gerenda menedékkunyhó volt, amit a Mátra Egylet alapított. A Samassa egri érsekről elnevezett menedékház néhány rövid évtized múltán megszűnt, majd a trianoni határváltozások után, 1924-túl új, 100 ágyas turistaházat kapott az ország 2. legmagasabb hegytömbjévé váló Galya („Egyetemiek Menedékháza"). A későbbiekben kilátó is épült. Élénk sísportélet jellemezte ekkoriban a települést. A leghosszabb pálya egészen Mátraalmásig nyújtózott, a Martalóc-völgyben síugrósánc készült, a meredek hegyoldalakat és a tetőt szintben futó síutak hálózták be. Utóbbiak mára erdészeti nyomként funkcionálnak. Az intenzív fejlesztéseket jelzi, hogy 1939-ben átadták a luxusszínvonalat képviselő Nagyszállót is. A II. világháború csaknem mindent elsöpört: a menedékházat lerombolták, a szálló szakszervezeti üdülővé vált. A szocializmus évtizedeiben tűntek el és szűntek meg a sípályák is, de ekkor (1976) épült a térség vízellátásban kulcsszerepet játszó Csór-réti-víztározó (melyet a kilátóból a Mátra-nyereg felé kémlelve szúrhatunk ki), illetve egyre-másra szaporodtak a vállalati üdülők és a hétvégi házak. A Galyatető Turistacentrum 2014-ben nyitott meg (a régi turistaház helyén, ahol korábban a Nagyszálló építési irodája működött), ekkor magasították meg és szedték ráncba a Péter hegyese elaggott kilátóját is.

Le Mátraalmásra

A parkoló széléről, a fák között még vethetünk egy pillantást a Kékesre, aztán a Z▲ jelzésen lendülünk lefelé Mátraalmás irányába. A felhagyott, bozótosodó sípálya mentén ereszkedünk - pásztája jól felismerhető a mai napig, hiszen a '90-es években kitisztították. A tányéros felvonó drótkötele alatt átlépdelve tekintélyes mennyiségű rozsda árulkodik az infrastruktúra és egyben a galyai sísport sorsáról. Az egyik északi sípálya valaha Mátraalmásig kígyózott, de ma már csak gyalog közlekedhetünk a tető és a hegyalji falu között.

Öreg fák alatt találjuk azt a pici nyeregpontot, ahol a turistautak elágaznak. Nem váltunk jelet; az egyre vadregényesebb ösvény hurkot ír le, és enyhén lejtve harántol a meredek hegyoldalban. Kisvártatva víz csobog elő az út mentén az egymáson heverő andezitgörgetegek szorításából - nem túl elegáns módon egy gumicsőből kel útjára a friss patak. A Mátra forrásokban gazdag hegység: kis kiterjedése és ellenálló kőzete dacára mélységi hasadékrendszere nagy mennyiségű víz elnyelésére és elvezetésére képes. A tetőkre hulló, az országos átlagot meghaladó csapadékot a gerinc közelében fakadó, változó hozamú forrásokban láthatjuk viszont - mivel a jól záró andezitben a víz nem mindig juthat messzire. A vízfakadások nagy része nyáron kiapad, ezért az ország legmagasabb falvainak vízigényét a Csór-réti-tároló látja el megépítése, 1976 óta.

Ismét megközelítjük a „téli álmát alvó" tányéros felvonó egyre szűkebb léniáját, és utunk csinál egy éles balkanyart. Meredek lejtés, egyre sűrűsödő erdő, majd hosszú jobbra hajlás végén újabb markáns balfordulat közelít Mátraalmáshoz. Mellőzünk egy időszakos forrást, keresztezzük a P jelzés ösvényét, és tarvágásra jutunk: a méretes erdőhiányból feltűnnek Mátraalmás legelői, hátrébb a Cserhát és a Karancs-Medves-vidék zöld hullámai vezetik szemünket a Heves-Borsodi-dombság (vagy Vajdavárvidék, Óbükk, Tarnavidéki-dombság) buckái felé.

Újra belépünk az árnyas bükkösbe. A rendkívül meredekké váló lejtőből néhol hatalmas andezitgörgetegek bukkannak elő. Átlábalunk a Szuha-patakon, és északnak fordulva, fiatal állományfoltot róva legyalogolunk Mátraalmásra. Hétvégi házak mentén érkezünk be a rendezett, virágokkal díszített központba.

Mátraalmás, avagy Szuhahuta

Érdekes múltú, egyre fogyatkozó falu éldegél a Mátra északi lejtőin. Mátraalmást csak 1962 óta hívják így, előtte beszédesebb neve volt: Szuhahuta. Alapítása a Rákóczi-szabadságharc utánra tehető; történelme a Kárpát-koszorú ölelésében letelepedett népek multikulturális együttélésének epizódjait villantja föl. Négy család lelt itt otthonra - a terméketlen föld legföljebb krumpli és szilva termesztését tette lehetővé, ezért az erdő jelentett csaknem minden erőforrást. 1777-ben üveghuta épült, mely főként a német szakmunkásokat foglalkoztatta, a lengyelek az üveggyártáshoz szükséges hamuzsírkészítést végezték, melyhez pedig úgyszintén fáradságos munkájukkal a szlovákok szolgáltatták az erdő fáit. A huta másik honi társaival szemben nem uradalmi, hanem (szuhai) közbirtokossági tulajdonban volt, de nem működhetett sokáig: az 1830-as években a hatalmas bükkösök jelentős megritkítása után bezárt. A lakosság korábban is végzett kisipari tevékenységei vették át helyét (pl. kézművesség, szerszám- és bútorkészítés stb.), de új gazdasági elemként megjelent a lejtők agyagára és a fakitermelésre építő téglaégetés is. A Szuhahutára vezető út a korabeli feljegyzések szerint köves és keskeny, azaz nehezen járható volt, a települést a világgal csak gyér kereskedelmi kapcsolatai kötötték össze. Ennek szellemében a falubeliek leginkább maguk közt házasodtak, de a 19. század második felében az elszigeteltség oldódni kezdett - persze a változás lassú volt, hiába duzzadt 500 körülire a lakosságszám, a '30-as években még csak a tanító házában működő fülhallgatós rádió jelentette az egyetlen napi összeköttetést a külvilággal.

A félreeső pozíció segített a helységnek nagyjából szemlélői pozícióból átvészelni a világháborúkat (bár lakosokat innen is soroztak be), az igazi vész csak 1946-ban köszöntött be. A magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény megkötése után toborzók jelentek meg a faluban, és a jobb élet reményének ígéretét („Dél-Szlovákia földje, ahová le akarunk telepíteni benneteket, ragyogó, bőven termő, zsíros földű síkság […] Az a föld csak a szlovák ember dolgos kezére vár, aki szeretettel művelné meg. Rátok vár! Hív benneteket! Gyertek!" - a Sloboda című, magyarországi szlovák lap korabeli felhívása) keverve a zsarolással („előbb-utóbb úgyis költözni kell majd"), családokat szétszakítva, a békés együttélést lezárva megtörtént a kitelepülés. Szuhahutát az 576 fős lakosság 60%-a hagyta el ekkor.

A szocializmus évtizedei után a lassan elnéptelenedő faluban megjelent az idegenforgalom, egyre többen vásárolnak üdülőházat a Mátra zöld szoknyáján.

A Galyaváron át

A túraútvonal visszaterel a hegytetők felé: a P▲ jelek mutatják a helyes irányt. Ahogy emelkedünk a házak közt, hátrapillantva láthatjuk az erdősen hullámzó Mátralábát. Búcsút intünk Szuhahutáának, és innentől szálerdőben, csúszós, néhol agyagos ösvényen oldalazunk. Miután balra fordít a csapás, nekiveselkedünk a Mátra egyik legkíméletlenebb kapaszkodójának. Letaposott, lemosódott talajú kaptatón, gyökérfonatokon botladozva, meredeken emelkedünk, néhol kövek teszik még megbízhatatlanabbá az amúgy is csúszós útszakaszt. Marcona sziklatömbök állják utunkat, az ösvény köztük természetes lépcsőkön felhágva vezet át. Egyszercsak kinyílik az erdő, és varázslatos panoráma tárul fel az élesen lefutó, erdős északi lejtőkre, a távolban a Tepke-gerinc végére, illetve a Karancsvidékre nyílik kilátás.

Följebb végre csorbul a lejtőmeredekség, és vadregényes, füves aljú gerincélre lépünk - itt kivételesen melegkedvelő társulás borítja a hegyoldalt. Keresztezzük a sáncárkot is, a Galyavár egyetlen érzékelhető maradványát. Magáról az erődítményről csak annyit tudni biztosan, hogy a mai Magyarország legmagasabban fekvő várhelye, de eredetéről, építőiről, koráról nincsenek biztos információk. A középkorban vélhetően használhatták, hiszen a kutatások szerint ekkor megerősítették. Stratégiailag kiváló helyen állt: három oldalról természetes akadályt biztosító lejtők védelmezték, csak délen volt szükség nagyobb sáncárkokra. Valószínűleg palánk is védhette.

Szálbükkösben kaptatunk fel a Lengyendi-nyeregbe, útközben felhagyott sífutó-utakon lépünk át. Balra, az Országos Kéktúra K jelzésére térünk, és széles erdei sétányon, egy fenyvest is érintve érjük el Galyatető szélét. A székelykapu mögött a szebb napokat megélt Sífutó és Biatlon központ található, túránk viszont az öles bükkök alá terel. Rövid sétával a Péter hegyese (960 m) kilátójához látogatunk. A tornyot 2014-ben magasították meg. Sajátos kialakítása nem csak építészeti díjakat nyert, hanem 3 bivakszobát is rejt. (Ezek bérlése a közeli Turistacentrumban lehetséges.)

A 200 forintos érme bedobása után nekivághatunk a lépcsőknek, hogy menetelésünket a toronyról nyíló kilátással koronázzuk meg. Szenzációs a látvány: egész Észak-Magyarország zöld tengere alattunk hullámzik. Mátraalmás mintha csak egy lépésnyire lenne - igaz, több száz méterrel lejjebb. Végignézhetünk a Mátra bércein, keleten a Kékes-tető tömbje és a Bükk uralják a látóhatárt. Tiszta (főleg téli) időben a messzi Magas-Tátra sziklafogsora vonzza magára a tekinteteket a Felvidék számtalan vonulatának hátterében.

A torony tövéből az ösvény a Turistacentrumhoz, majd az utca aszfaltja a parkolóhoz vezet.