A Tenkes kapitányának nyomában

Itiner:

• A Siklós (Máriagyűd), szociális otthon buszmegállótól a P jelzésen indulunk a hegy felé.
• A kegytemplomhoz vezető lépcső aljában balra térünk a S jelzésre, és ezt követjük a Tenkes gerincéig.
• Itt jobbra fordulunk a K jelzésen.
• Az esőbeállónál áttérünk a S+ jelzésre, amelyen balra megyünk.
• A Tenkes északi lábánál jobbra fordulunk, és a Z jelzést követjük a kistótfalui pincesor aljáig.
• Innen megint a K jelzések kalauzolnak minket, vissza a gerincre, majd a már érintett esőbeállóig.
• Az esőbeállótól ezúttal a P▲ jelzést választjuk, és balra legyaloglunk rajta egészen Máriagyűdig.
• A templom aljától a már ismert P jelzésen térünk vissza a buszmegállóhoz.

A túra részletes leírása

A Csodabogyó tanösvényen, a Tenkes déli oldalán

Túránkat Máriagyűd központjában, a híres kegytemplomtól karnyújtásnyira indítjuk. Hogy a spirituális elmélyülést egyszerre élhessük meg, ha szeretnénk, ennek meglátogatását érdemes a végére hagynunk. Felfelé sétálunk a P jelzésen, majd a lépcsősor alján, a feszületnél balra térünk a S jelzésre, eközben viszont felidézhetjük a Tenkes lábánál elterülő, festői fekvésű falu történetét. A római időkben erre vezetett a Pécset Eszékkel összekötő út, amelynek vókányi elágazása mellett a hagyomány szerint később fatönkre állított Szűz Mária-szobor vigyázott az utazókra. Szintén a hagyomány szerint a honfoglalás idején itt, a forrás környékén választott magának szálláshelyet Etu (Etel) fővezér fia, Eudu (Gyöd vagy Gyödö) – ebből származhat a falu neve, Gyűd, amelyhez csak 1934-ben toldották hozzá a Mária előtagot. Egy másik elmélet a Gyeücsa (Géza) fejedelemnévből eredezteti Gyűd nevét, mivel első kápolnáját állítólag II. Géza építtette, amikor VII. Lajos francia király serege a Szentföld felé tartva átvonult Magyarországon. Bármi is az igazság, Máriagyűd közigazgatásilag 1977-ig volt önálló, azóta hivatalosan Siklós egyik településrésze.

A S jelzésen elhaladunk a zarándokoknak épített túraállomás (esőbeálló), majd a ritkán használt református templom mellett, aztán észak felé fordulunk, és egy löszmélyúton felfelé kapaszkodva magunk mögött hagyjuk a házakat. Útvonalunk itt egybeesik a Csodabogyó tanösvénnyel. Az 1998-ban létesített, eredetileg csak a Pyber-gunyhóig tartó, de 2021-ben 6,5 km hosszú körtúrává bővített tematikus út mentén táblákról ismerhetjük meg a Tenkes élővilágát, különös tekintettel a fafajokra. Jól megfigyelhetőek a hazánkban csak a Villányi-hegységre jellemző szubmediterrán flóraelemek. Míg a Tenkes gerincének közelében főként tölgyes-kőrises társulásokat és karsztbokorerdőket találunk, itt, a hegy déli lejtőjén sziklagyepek és lejtősztyepp-rétek mellett harántol felfelé az ösvény.

A hegylábat lösz fedi, a Tenkes meredekebb részein azonban sok helyütt kibukkan a felszínre a Villányi-hegység nagy részét alkotó mészkő. Egy ilyen területet hamarosan meg is figyelhetünk, ahogy felérünk a tanösvény 2003-ban átadott kilátójához. A fából ácsolt építmény fedett teraszáról ugyan nem tárul elénk 360 fokos panoráma, hiszen a hegy oldalában áll, de az alattunk terpeszkedő táj így is lenyűgöző látvány. Kelet felé a Szársomlyó innen majdnem teljesen szabályosnak tűnő gúlája emelkedik, előtte a máriagyűdi kegytemplom kecses tornyai törnek az ég felé. Ezektől balra, kicsit feljebb kiszúrhatjuk a Felső-legelő lejtősztyeppjét, ahol majd a túra végén leereszkedünk, és ahonnan visszanézhetünk a kilátóra. Ellátunk a Dráva-sík felé is, és a lombok között megpillantjuk Siklós házait, valamint az impozáns várat a Villányi-hegység testétől elszakadt, de azzal szerkezetileg összetartozó mészkőszirt tetején.

Ahol a Tenkes kapitánya kergetőzött a labancokkal

Bár a fák kitakarják, lejjebb szőlők nyújtóznak, és nincs messze a csúcs alatt lévő mészkőbánya sem. A Tenkesen az idők során legalább hat bánya működött, köztük a Rózsa-bánya Máriagyűd keleti oldalán, amely rózsaszín, márvány szépségű, a középső triász időszakból származó mészkövéről vált híressé. A jó minőségű, könnyen kitermelhető „Siklósi rózsa” díszítőkőként is népszerű volt, a kőfejtők azonban felettébb elcsúfították a Tenkes déli oldalát. A Baranya Megyei Kormányhivatalhoz még 2019-ben is érkezett bányanyitási kérelem, de ezt környezetvédelmi okokra hivatkozva már szerencsére elutasították.

A kilátón állva nem is sejtenénk, hogy lejjebb, légvonalban alig pár tíz méterre tőlünk, egy löszszurdok végén természetes barlang nyílik a hegyoldalban. A kb. 45 méter hosszú és 20 méter mély, több üregből álló Gyűdi-barlang falait cseppkőmaradványok és kéregcseppkő borítják, bár a képződmények zömét 1872-ben kitermelték díszítő- és emlékkőnek. A Villányi-hegységben több helyen találunk kisebb, eredendően a kőzetek elmozdulása során keletkezett hasadékbarlangokat, ám a gyűdi a ritkább, hévizes barlangok közé tartozik, azaz a mélyből feltörő termálvizek oldották ki a kőzetből.

A sztori szerint a Rákóczi-szabadságharc idején a Tenkes egyik barlangjában bujkált a Zenthe Ferenc által alakított Eke Máté is, A Tenkes kapitányának főhőse a labancok elől. A Magyar Televízió első, 1963-ban készült, 13 részes tévésorozata ugyanis ezen a környéken játszódott; Eke Máté Buga Jakabbal, Siklósi bácsival és többi társával itt tört folyamatosan borsot Eberstein ezredes orra alá. Mármint a történetben, merthogy a kültéri jeleneteket költségkímélési céllal valójában Budapest környékén vették fel, a stáb csak egy hónapra utazott le Siklósra, hogy leforgathassa a várnál játszódó részeket.

Egy őrkunyhótól a karsztbokorerdőkig

A kilátót elhagyva a kissé meredekebbé váló ösvényen felkapaszkodunk a csúcs alá, ahol kifújhatjuk magunkat az eredetileg erdei őrkunyhónak épült, a nevében Pyber Iván egykori kerületvezető erdész (a jelenlegi kerületvezető apja) emlékét őrző Pyber-gunyhónál. A ma az erdészek „erdei irodájaként” és esőbeállójaként használatos, a turisták előtt nem nyitott, mesebeli házikónál tűzrakó helyet, asztalt és padokat, sőt egy különálló vécét is találunk.

A kunyhótól egy rövid emelkedőn felkapaszkodunk a Tenkes hosszú, kelet-nyugati irányú gerincére, egy nyeregben elérve a Felső-legelő csomópontját. Innen már nincs messze a Villányi-hegység második legmagasabb hegyének a teteje, amelyen a felszámolás alatti, de jelenleg is védett objektumnak számító lokátor áll, mi azonban nem arra, hanem kelet felé, a K jelzésen folytatjuk utunkat a Mária-hát mentén. A keskeny gerincösvény sűrű karsztbokorerdőben vezet, az uralkodó fafajok a cser, a molyhos tölgy és a virágos kőris. Itt találkozhatunk először a tanösvény névadójával, a szúrós csodabogyóval is: a szubmediterrán elterjedésű, jellegzetes színű cserje különlegessége, hogy úgy néz ki, mintha termései, a piros bogyók közvetlenül a levelein nőnének. Ez azonban megtévesztő, a levélnek látszó, tojásdad-lándzsás alakú, méregzöld képletek ugyanis valójában a szár módosulásai. Fehéres-zöldes szirmú virágait is ezeken hozza április-májusban, ami meglepő, szinte csodaszámba menő látványt nyújt – innen ered a neve.

Egy esőbeállónál újabb csomóponthoz érkezünk, ahol szintén pad, asztal, tűzrakóhely, valamint egy fedett esőbeálló szolgálja a kényelmünket. A 8-ast formázó túra vége felé majd még visszatérünk ide, de most a S+ jelzésen balra fordulva ereszkedni kezdünk a Tenkes-erdőben. A tektonikai nyomóerők egymásra tolták az üledékes rétegeket, jellegzetes „pikkelyeket” alakítva ki, és irányukat tükrözve a Villányi-hegységben mindenhol, így a Tenkesen is jellemzővé vált, hogy az északi oldal sokkal lankásabb a délinél. A hegységben (amely a magasságát tekintve valójában csak dombság, markáns domborzata révén mégis indokolt hegységnek nevezni) nem alakult ki igazi völgyhálózat, így az utak többségéhez hasonlóan a S+ jelzés is egyszerűen a Tenkes lapos, északi „hátán”, tulajdonképpen toronyiránt vezet lefelé.

Barangolás a Tenkes északi oldalán

A Medvehagymásnál, egy napsütötte kaszálórét tövében érünk le a hegy lábához, ahol jobbra térve ismét jelzést váltunk: mostantól a Z jeleket követjük. (Ha teszünk egy kis kitérőt, és tovább sétálunk a szemközti hátra meredeken felvezető, homokos dűlőúton, a Bisse alatti réten „hátulról”, azaz északról láthatunk rá a Tenkesre. Innen figyelhető meg a legjobban, hogy milyen hosszan is nyújtózik el a hegytömb kelet-nyugati irányban.) A földút szintben, a fel-feltünedező szúrós csodabogyóknak is árnyékot adó erdőben kanyarog kelet felé, mielőtt élesen délnek fordul, és Kistótfalu pincesorához kalauzol minket.

Noha már csak pár, többnyire roskatag présház áll itt, ahová azért a helyi szőlősgazdák még feljárnak elvonulni a világ elől, a burjánzó növényzettel benőtt, tornácos épületecskék romantikus miliőt varázsolnak az erdő mélyére. A Villányi-borvidék ismert pincesorai (Palkonya, Villánykövesd, és persze maga Villány) híres turistalátványosságok, de a hegységben barangolva sok helyen bukkanhatunk ilyen elhagyatott, egyszerre felemelő és lehangoló látványt nyújtó épületegyüttesekre. Az enyészet elleni küzdelemben vesztésre állnak, ám amíg kitartanak, tapinthatóvá teszik a nem is oly távoli múltat, amikor még divatban volt a háztáji szőlőtermesztés. Konkrétan ennek a pincesornak, ahol most járunk, különlegessége, hogy Kistótfalu eredeti helyén áll. Az 1782. és 1785. között elvégzett első katonai felmérés térképe ugyanis még itt tünteti fel a falut, amely a 19. század közepén, az akkor kiépült vasútvonal felé terjeszkedve, innen kissé északkeletre települt át.

Alagutat formázó, lila virágú akácoson keresztülvágva, egy kaszálórét szélén csatlakozunk be a K jelzésbe, amelyen jobbra térünk, és rövidesen megkezdjük a visszakapaszkodást a Tenkes hátára. Ehhez 200 méternyi szintkülönbséget kell leküzdenünk, gyakorlatilag toronyiránt, a Kopasz-hát mentén. Az emelkedő tetején, egy magasles mellett ajtószerű nyílás tátong a fákon, azon lépünk be újra a gerinc karsztbokorerdőjébe, a Csukma-hegy csúcsa mellett. Balról becsatlakozik a P jelzés, amely innentől egy darabon a K jelzéssel együtt kísér minket a túra elejéről ismerős jellegű tájon, tölgyek, kőrisek és hársak között. Azután is maradunk a K jelzésen, hogy a P jelzés bal felé leválik, és ezúttal kelet felől érkezünk meg a Csodabogyó tanösvény esőbeállójához, a 8-ast formázó útvonal középpontjában.

Kegyhely a Fájdalmas Szűzanya oltalmában

Innen a P▲ (és kezdetben a S+) jelzést dél felé, azaz balra kezdjük követni. Az előttünk álló pár száz méter talán a túra leglátványosabb szakasza: a sok helyen a sziklás felszínen vezető ösvény meredeken ereszkedik Máriagyűd felé. A gerinc erdőjéből a ritkásabb növényzetű lejtősztyeppre kilépve hirtelen feltárul előttünk a táj, és szinte madártávlatból látunk rá az alattunk elterülő Siklósra, valamint a Dráva felé nyújtózó, erdőfoltokkal tarkított lapályra. A távolban bal felé, a cementgyár monumentális épületei mögött észrevehetjük a Beremendi-rögöt, amely a siklósi várhegyhez hasonlóan a Villányi-hegység elszakadt (és mára részben elbányászott) mészkőszirtje. Jobb felé pedig megkereshetjük a tanösvény korábban érintett kilátójának vöröslő, a lombok közül kikandikáló süvegét.

A P▲ jelzésen maradva lépdeljünk óvatosan, mert a sziklák csúszósak lehetnek, különösen esős időben! Egy telepített fenyveshez érve még le kell küzdenünk egy kifejezetten meredek letörést, mielőtt megérkezünk a Fájdalmas Szűzanya 1860-ban állított szobrához. A megrendítően szép környezetben, egy kőfal előtt álló, jelenlegi formáját 1937-ben elnyert Pieta, amelynek hatalmas hársfa ad hűsítő árnyékot, a helybeliek és a zarándokok kedvelt helye az elvonulásra. A tisztást körülölelő padokra leülve mi is átérezhetjük a hely békés hangulatát.

Mivel az ország egyik legfontosabb Mária-kegyhelyén járunk, ha nyitottak vagyunk rá, túránk innen úgyis spirituális jelleget ölt. A kegytemplomhoz lesétálhatunk egy kis kerülővel, a P↺ jelzést kelet felé követve is – úgy érintjük a kálvária 1780-ban épült kápolnáját, illetve a Zsolnay-képekkel díszített stációkat, és a temető mellett érünk le a szabadtéri oltárhoz. Mi azonban most inkább maradunk a P▲ jelzésen, amely rövidebb úton vezet a templomhoz.

A kéttornyú, 37 méter hosszú és 22 méter magas, a Sarlós Boldogasszonynak szentelt építményt a pápa 2008-ban basilica minor ranggal ruházta fel. A hagyomány szerint a pécsváradi bencések már a 11. században kis kápolnát emeltek itt, ennek a maradványai ma a szentélyhez délről kapcsolódó Szent Mihály-kápolnában láthatók. Annyi bizonyos, hogy a 14. században már állt ezen a helyen egy kőtemplom, amelynek kalandos sors jutott: a 16. századtól volt török mecset, majd görögkeleti és – mivel a siklósi várúr erre a hitre térítette át az egész környék lakosságát – református templom is. Az ismétlődő Mária-jelenések miatt azonban a katolikusok a török uralom után, 1689-ben sikeresen visszakövetelték maguknak. A most látható épület az eredeti átalakításával és kibővítésével, 1739-ben született, illetve ekkor létesült a hozzá csatlakozó, barokk stílusú ferences rendi kolostor is, amit ma zarándokházként használnak.

A templom belterét szintén barokk elemek uralják; Mária és a kisded Jézus főoltáron elhelyezett kegyszobra egy 1713-ban készült másolat. Az eredetit 1689-ben hozták Kaproncáról a ferencesek, ezt azonban a református kurucok fosztogatása elől Siklóson át Eszékre menekítették, és még ma is ott őrzik. A templomból kilépve a bal oldalon találjuk a Szent Pál kútját. Ezt már mesterségesen alakították ki, miután a római út elágazásában eredő Gyűdi-forrás elapadt. Innen egy lépcsőn közelíthetjük meg a szabadtéri oltárt és körülötte az árkádokat.

Ahogy lesétálunk a templom előtti lépcsőkön, még nézzünk balra, és búcsúzzunk el a fal tövében álló Szent Ferenctől, akinek a szobrát barna színe miatt „csokiszobornak” becézik a helyiek. Innen a P jelzésen már csak pár méterre van túránk kiinduló- és végpontja, a máriagyűdi buszmegálló.