A pilisi kopárfásítás nyomában

Itiner:

• A Klotildligeti vasútállomástól a P+ jelzést követjük a Dévényi Antal utcáig (ami a falu szélén húzódik).
• Balra térünk a K↺ jelzésre, amin felkaptatunk a hegyre.
• Az elágazástól egyenesen követjük a K▲ jelzést, ami a Nagy-Kopaszon álló Dévényi Antal-kilátóig kalauzol.
• Visszatérünk az elágazáshoz, és balra fordulunk a K↺ jelzésre, amit a posta-réti elágazásig követünk.
• A Posta-réttől balra, a K+ jeleken túrázunk tovább.
• Egy elágazásnál balra váltunk a P+ jelzésre.
• Az első kereszteződésnél jobbra térünk a P jelzésre, érintjük az Iluska-forrást, és a Fehér-hegy gerincére kaptatunk.
• Egy jelzetlen ösvényre kanyarodunk balra, a Zajnát-hegyek fenyvesébe.
• Útba ejtjük a Sas-sziklát, majd a jelzetlen csapáson leereszkedünk a gázvezeték pásztájára.
• Balra, a S jelzésen gyalogolunk be Pilisvörösvárra.
• Az első elágazásnál balra váltunk a S+ jelzésre, ami a Szabadságliget vasúti megállóhelyhez vezet.

A túra részletes leírása:

Egy gyanús liget

Klotildliget a 19. században kapta mai nevét, amely két történelmi momentumot tükröz: a liget a rómaiak által használt „Boldogligetből” ered, míg Klotild József főherceg felesége volt. Miután a vasútvonal átadása 1895-ben megnyitotta a városi fejlődés lehetőségét, a főherceg a 19. század második felében felparcellázta a sínekhez közeli birtokát, ahol egyre-másra villák nőttek ki a földből. Akkor főleg budapesti tisztviselők, később a közeli laktanyák miatt katonai vezetők költöztek nagy számban a telepre, így aztán az gyanússá vált a kommunista rezsim szemében az 1950-es években. A világháború után nagy számú németet és szlovákot telepítettek ki a faluból, ahová felvidéki magyarok érkeztek, később pedig osztályidegennek bélyegzett budapestieket költöztettek be. A kertektől, fasoroktól hangulatos Klotildliget utcáit a P+ jelzésen kezdjük taposni, és hamar elérkezünk az erdőszélre. A település peremén balra térünk a K↺ jelzésre.

A homokos úttól jobbra pihenőhelyek sorakoznak egy tágas tisztáson (a trianoni emlékparkban), ami után nem sokkal jobbkanyart veszünk. Egy tarvágás foltjáról kilátunk a Budai-hegység irányába, és feltűnik túránk későbbi célpontja, a Kopár-hágó körüli fenyvesek vidéke is. Amint egy tábla is felhívja rá a figyelmet, jelzésünk a kilátó felé, balra kanyarodik, és egy sekély vízmosásba invitál. (Valamivel az elágazás után áll egy 100 évesnél idősebbre becsült korú feketefenyő.) Meredeken kaptatunk a homokos árokban, amibe könnyedén váj bele az esőzések után lefolyó csermely. A vékony gyökerekkel átszőtt talajon nem mindig könnyű lépni, de a kapaszkodás hamar véget ér, amikor egy padnál elérjük a hegytetőn kanyarodó erdészeti utat.

Kilátás a hegyek hídjáról

Immár a K▲ jelek jobbik ágát követve vesszük célba a Dévényi Antal-kilátót, és a torony rövidesen elő is bukkan a tölgyesből. Körülötte tűzrakó hely, padok és asztalok kínálnak pihenési lehetőséget, a tisztást pedig uralja a dzsengatornyot mintázó építmény látványa. Panorámájának különlegessége, hogy a Pilis és a Budai-hegység közt hidat képező hegycsoportban foglal helyet, így a két hegyvidéket elválasztó árokra és annak peremi bérceire is kilátást nyújt. Feltűnik a Kétágú-hegy sziklás oldala és a Pilis-tető marcona tömbje, a Hosszú-hegy (hátterében a Visegrádi-hegységgel), ellenirányban pedig a Budai-hegyek fővárostól távolabbi része. A teljes Gerecse is szemben hullámzik, tiszta időben pedig a Vértes és a Bakony zárja a látóhatárt.

A csúcs és a kilátó neve, bár elsőre semmi sem utal rá, szorosan összetartozik. Amint a Nagy-Kopasz elnevezés mutatja, a hegyet egy időben semmi sem fedte – és azért, hogy az egész környéket ma igen, javarészt Dévényi Antal a felelős. A Drexlerek sarjaként (nevét később változtatta Dévényire) erdész-vadász családba született, és édesapja oldalán sűrűn rótta az erdőt József főherceg társaságában. Erdőőrként, fővadászként, erdészként is szolgált a piliscsabai pagonyban. A 18-19. században tarra vágott hegyek újraerdősítése, a kopárfásítás úttörője volt, 1994-ben pedig falujában, Piliscsabán temették el.

Hogy a Pilis és a Budai-hegység e részének lejtői miként erdősültek be újra, és hogyan áll a múlt század közepén elkezdett, máig tartó folyamat, azt túránk hátralévő részén térképezhetjük fel. Sőt, a rendkívül kifinomult műszaki fortélyokban bővelkedő munka leleményes megoldásaival is találkozunk majd. A kilátót arra hagyjuk el, amerre megközelítettük (a K▲ jelzésen), de az első elágazásnál ezúttal balra fordulunk. A K↺ jelzés lefelé vezet a csúcsról, és a sűrű tölgyesen átvágó keréknyomot követi.

A sziklavidék muflonjai

A viszonylag monoton szakaszt a térség újrafásításának eredményeként kőrisekkel elegyes tölgyerdő keretezi. A 18-19. században az iparosodó Budapest igényeit kiszolgálni hivatott fakitermelések monumentális irtásokat hagytak hátra, ahol bozótos, cserjés területek alakultak ki, máshol pedig legelőként hasznosították a „felszabadított” lejtőket. A következő (pihenőhellyel és esőbeállóval ellátott) elágazáshoz közeli helynév, a Gulya-kút azt sejteti, itt lehetett hajdanán az itató. Az erdőtlen hegyoldalak azonban szélben kavargó homokkal és sáros villámárvizekkel fenyegették az egyre népszerűbb környék falvait, de a kibontakozó természetjárás, no meg a szüntelenül jelentkező faigény is az erdők pótlását kívánta meg. Míg errefelé, ahol részben a domborzati viszonyok miatt kevésbé mosódott le a talaj, kapásból őshonos fajokat ültettek, más zónákban fenyvesekkel kezdték az erdősítést – amint azt a későbbiekben látni is fogjuk. (Nem vagyunk messze az egykori csemetekert helyétől sem.)

Az elágazástól a K+ jelzésen maradunk, ami a beerdősülő Posta-rét tisztását kerüli, majd egy hosszú vadvédelmi kerítés mellé szegődik. A legeltetés hatását talán segíthet elképzelni, ha megnézzük, milyen erdőkép tárul a szemünk elé a rácsok túloldalán: a vadak itt nem tudják elfogyasztani a makkot, lerágni vagy összetaposni a cserjéket, ezért a fák meg tudnak erősödni. (Igaz, az út egyik oldalán szálerdőt látunk, amelyből csaknem teljesen hiányzik a fiatal nemzedék.) Az egyik károkozó a Pilisben is a tájidegen muflon, amit éppen József főherceg telepített be (követve a korszellemet) Korzikáról vadászati céllal. Érdekes módon, amikor eredeti otthonából kihalt, (többek közt) a közeli budai hegyekből vittek négy pár állatot a szigetre, hogy a faj újra benépesíthesse természetes élőhelyét.

Az egyenes baktatás aztán egy elágazásban módosul, ahonnan balra tartunk a P+ jelekkel. Enyhe ereszkedés végén újabb kereszteződés következik, innen jobbra a P jelzést követjük - bármily nehéz is kibogarászni a jelzések sűrűjéből. Kisvártatva a hegycsoport egyetlen komolyabb víznyerő helyéhez, az Iluska-forráshoz érünk. Sajnos az év nagyobb részében száraz, ennek ellenére érdemes leülni kicsit a padokra, hogy megpihenjünk a Fehér-hegy kaptatója előtt. (A forrás a nevét Petőfi Sándor patakban mosó Iluskájáról kapta.)

A fekete jövevény

A pihenőhelyről a P jelzésen távozunk. A széles dózerút bal oldalán megváltozik az erdőkép: fenyőkkel elegyednek a lombhullató fajok (a csertölgy a meghatározó), ami ez itt is a múlt század közepén elkezdett erdősítési törekvések egyik stádiuma. A kopárok fásításának nekilátó Dévényi Antal és csapata eredetileg úgy tervezte, hogy miután a feketefenyők kellően hozzájárultak a humuszképződéshez, és előkészítették a talajt az őshonos fajok számára, elindulhat a lombos erdő telepítése is. Így az eredetihez hasonló növényzet, vagy – amint éppen itt is – olyan pagony alakulhat ki, amiben színezőelemként van csupán jelen a fenyő. Ez közel is áll a feketefenyő természetes élőhelyi viszonyaihoz, ahol a faj ligetesen nő, és lombhullatókkal keveredik, így aztán gazdag cserje- és gyepszint jellemzi.

Egy elágazásban balra, majd métereken belül alig észrevehető, bozótos ösvényen jobbra kanyarodunk. Tarvágás kerítése mentén vezet az ösvény, föntről visszatekintve feltűnik a Pilis-tető tömbje. Meredek kaptatón jutunk a hegygerincre, átlendülünk a Fehér-hegy csúcsán (igaz, a tetőpontot éppen elkerüljük), és immár a fenyők birodalmának szélén járunk. Nem sokáig maradunk a magasban, hamarosan ugyanis balra, ismét jelzetlen – de jól látható – csapásra térünk. Ezzel túránk legkellemesebb szakasza veszi kezdetét: a Zajnát-hegyek feketefenyő-birodalmába indulunk, melyet meredek lejtők, markáns sziklatornyok és fehér kopárok jellemeznek. A pagonyt gyantaillat lengi be, kisvártatva pedig kizárólagosan a feketefenyő lepi el a hegyoldalt.

Az ösvény éles és tompább kanyarokkal harántol a bércoldalban, és eleinte csak a lejtőt finoman barázdáló, keskeny párkányok, majd a csapás szegélyén megjelenő karók és deszkacsonkok villantják meg, miféle emberfeletti műszaki teljesítmény szükségeltetett ahhoz, hogy a hegyet újra erdő boríthassa. Amikor a 19. század elejére eltűnt a rengeteg a Zajnát-hegyekről, a felhajtott állatok egyrészt nekiálltak lelegelni a füvet, másrészt taposásukkal fellazították a vékony talajréteget. Az esővíz zavartalanul folyhatott le, ezért mindinkább terebélyesedő árkok szabdalták föl a talajt, ami végül (alig fél évszázad alatt) egészen a dolomitszikláig lemosódott. Ezenfelül a murvásodásra hajlamos dolomit sem segítette a növényzet újbóli térnyerését, hiszen e kőzet csak nagyon lassan mállik, így a rajta történő talajképződés is különösen időigényes. Amint a közeli vasúti alagút fölött, a hágóban helyet foglaló Kopár csárda neve is sejteti, túlnyomórészt szikkadt kőhátakká változott a táj.

A betakart hegyek

Több elvetélt próbálkozást követően a kopárok fásítása végül a Vörösvár határában emelkedő Őr-hegyen vezetett először sikerre az 1920-as években. Aztán a II. világháború végeztével, Dévényi Antal vezetésével Piliscsaba környékét is elkezdték visszaerdősíteni. Kezdetben elengedhetetlen volt a csaknem teljesen kopár, helyenként sziklás terület „betakarása” kellően vastag talajjal. Ehhez egész hegyoldalakat padkásítottak, hogy a vékony teraszokon vessék el a magokat. Az ültetendő faj a kitett mészkőbércek specialistája, a feketefenyő lett, amely mediterrán eredetű, következésképpen elviseli a szárazságot, szereti a napfényt, azonfelül még kedveli is a meszes talajt. A talajvédelmi és árnyékolási okból enyhén a hegyoldal felé döntött kis párkányokat sokszor fonott rőzsével, az utóbbi évtizedekben pedig cölöpökkel rögzített deszkákkal szegélyezték, hogy a lehullott leveleket és ágakat védelmezzék a szél kiseprő hatásától, illetve a lemosódástól. A padka közepébe barázdát véstek, amibe (amint lehetett, helyben gyűjtött) tobozból szórták el a magvakat. A felcseperedő fenyők aláhulló ágaiból és tűleveleiből humuszban egyre dúsabb talaj vastagodhatott a hegyoldalakon.

Az eredeti tervet, miszerint a feketefenyőket idővel ritkítani és őshonos (lombhullató) fajokkal vegyíteni kell, keresztülhúzta az állami elképzelés, ami a viszonylag gyorsan erőre kapott tűlevelűekből kívánt profitot kinyerni. Csakhogy a magas gyantatartalmú, ággöcsös szerkezetű feketefenyő nem igazán jó alapanyag, így nem hajtott sok hasznot. Ennek tetejébe eredeti élőhelyével szemben itt nem ligetesen, hanem (ritkítás hiányában) túl sűrűn is nőtt, ezért ahol eleinte akadt is még némi aljnövényzet (sziklagyep), az elsötétült talajszintről az is eltűnt - az állatvilág számos képviselőjével együtt.

Tekergő ösvényünk körül eleinte még tölggyel vegyes állományok tűnnek fel, később már csak a tűlevelűek szegélyezik az utat. Mindez átmeneti állapot, hiszen az erdő fejlődése lassú folyamat: amit Dévényi Antalék elkezdtek az 1950-es években, azt napjaink erdészei fogják befejezni a következő évtizedekben, amikor a fenyvest őshonos fajokra cserélik majd. Itt-ott feltűnnek a padkákat támasztó védművek, míg az egykori vízmosások helyén a lejtőre merőleges deszkalapokra lehetünk figyelmesek: ezek régi hordalékfogó gátak maradványai.

A dermedt madár

Meleg mikroklímájú, mediterrán miliőjű fenyvesben vezet az ösvény, egy ponton pedig dolomitmurvás, csúszós csapás hív balra. A Sas-szikla hatalmas monolitjának nevét nem kell magyarázni – azonnal érthetővé válik, amint kibontakozik a fák közül. A kapitális dolomittömb születése a Budai-hegységet és a Pilist felszabdaló tektonikus mozgások idejére vezethető vissza, amikor a mélyből hidrotermális oldatok törtek fel a kőzetblokkok repedésein. Ezek cementálták kemény, ellenálló testté a Sas-sziklát is, amelyet az erózió lassan kibontott puhább környezetéből. Felmászni rá persze veszélyes, ezért tilos, de szerencsére nem is szükséges, hiszen mellőle kilátni a Pilis irányába.

Vissza a múltba

Visszatérünk az ösvényre, és egy elágazásig kanyargunk, ahol balra fordulunk. Alacsony, szemlátomást a korábbiaknál fiatalabb fenyőerdőben, vékony gerincen vezet az ösvény. A sűrű, száraz és elegyetlen feketefenyves fölöttébb kitett bizonyos kártevőknek, hovatovább komoly tűzesetek is átseperhetnek rajta. Az itteni állományt 1993-ban pusztították el a lángok, amelyeket csak 10 napi munka árán tudtak megfékezni a tűzoltók. A tűz által érintett körzet egyes részein ismét az elejétől kellett belevágni a kopárfásításba, máshol volt elegendő termőréteg a tölgycsemeték ültetéséhez. Mielőtt ösvényünk meredeken lefelé hajlik, a fiatal törzsek fölött kilátunk a Kevélyek bércei felé, de a Zajnát-hegyek szabdalt, meredek lejtői is fel-felbukkannak a törzsek között.

Bár tájidegen, és ezért ökológiai problémák okozója, a suhogó fenyves markáns hangulata kellemes élmény a Budai-hegység szélén. Néhol egészen elkeskenyedik a parányi gerincél, itt szembetűnő, hogy a kitaposott ösvényen nem tud talaj képződni, a dolomit morzsaléka ropog a talpunk alatt. Leérünk egy nyeregbe, ahol baloldalt murvával feltöltődött vízmosás, benne apró árkok és törött deszkák jelzik, hogy még napjainkban sem unatkoznak a hordalékfogó gátak. A víz szemlátomást a lejtőket sem kíméli, a termőréteg feltűnően vékony, és csak foltokban takarja a kőzetet, a fák pedig mintha a sziklából szökkentek volna szárba. Az ösvény jobbra tér, és rövidesen megérkezik egy gázvezeték széles pásztájára, amin balra fordulva már a S jelzést követjük. A völgyet rövidesen jobbra hagyjuk el, és vegyes erdőben, mintegy 10 perces sétával érkezünk meg Pilisvörösvár hétvégi házai közé.

Az első elágazásban balra váltunk a S+ jelzésre, mely az utcákon kalauzolva, egykori bányaterület mellett éri el a pilisvörösvári Szabadságliget vasúti megállóhelyet, a túra fenyves szegélyezte végpontját.