A kisvasúttól az Ipoly völgyébe

Itiner

• A túra során végig a K+ jelzést kell követnünk.
• Csak a Sákola-tető előtt, a hegyre vezető emelkedő legelején kell rövid kitérőt tennünk balra a nehezen fellelhető K▲ jelzésen.

A túráról részletesen

Indulás Nagyirtásról

Nagyirtáspuszta az erdőbirtok központja volt hosszú időn keresztül. A fát elszállító kisvasúthálózat szerepe előbb visszaszorult, majd megszűnt a hegység feltáró aszfaltútjainak hatására - ám a turisták körében népszerű utazási mód ismét indokolttá tette a szerelvények közlekedését (még ha csak az év kisebb részében is). Nagyirtáspuszta jelentős részét fenyvesekkel ültették be - ezek ma sajnos a melegedő éghajlat miatt kivágás előtt állnak. A festői fekvésű réten magas igényeket kiszolgáló hotel, a kisvasút ettől elkülönült állomása mellett kis erdei büfé áll.

Utóbbitól indítjuk túránkat a K+ jelzésen. Átkelünk az aszfaltúton, és az erdőben egy ösvényen kezdünk emelkedni a szintben kanyarodó dózerút fölé. (Az erdei utat is választhatjuk néhány percre, ebben az esetben az első nagy balkanyarnál mi térjünk be jobbra a fák alatt kibontakozó völgybe, itt megleljük ismét a jelzést). Kis hullámzás után egy lehullott faanyagban dús völgyfőbe lépünk, melyben felfelé indulunk. Az ösvény rövidesen kikanyarodik a vályúból, és kellemetlenül meredek, csúszós lejtőn vezet ki egy újabb erdészeti útra.

Hosszan követjük ezt a pásztát. Sűrű fiatalosok és aprócska rétek váltják egymást a gyéren jelzett turistaút mentén. Alacsony vízválasztón lépdelünk, jobbra megjelenik egy-egy kis tisztás, baloldalt pedig a fák között néha kilátunk az innen nézve tekintélyes méretű vulkáni dómokra - szinte világít a Sós-hegy kopasz homloka a zöldellő erdőtájban. Az út jobb oldalán egy ponton ősöreg, odvas tölgy viaskodik az elemekkel: a Méhes-fa (vagy másik ismert nevén Mézes-fa) törzsében állítólag régen vadméhek tanyáztak.

A Nagy-Koppány

Elhagyjuk a hegyoldalra hosszan fölnyúló Juhász-rétet, és szélvész által alaposan megtépázott erdőből lépünk egy öreg, szellős tölgyesbe. A szép erdőfoltot csak röviden élvezhetjük ki, hiszen méterekkel később átváltunk a Nagy-Koppány gyepes lejtőjére. Az 549 méteres hegyet nevezik Nagy-Homloknak is, melyet egyből megértünk, ahogy a lejtőt ostromoljuk, majd a csúcsra érkezünk: a magaslat tetőpontjának déli oldalán széles lejtőgyep nyújtózik. Szétnézve tágas panoráma nyílik az alacsony, tagolt hegyvidékre a Dunakanyar környékén: szemben a Visegrádi-hegység hullámzik, a Duna csillogó szalagjának két oldalán a Prédikálószék és a Szent Mihály-hegy büszke alakja azonosítható. A közeli medence alját Márianosztra háztetői színesítik, délnyugaton a Gerecse rögei sorakoznak. Nyugat felé szembetűnő a Helembai-hegység tömbje, közel hozzá lankás hátak domborulnak az Ipoly-völgy túloldalán, az innensőn pedig a Nagy-völgy kígyózik a Sákola-tető markáns magaslata alatt.

Hogy utóbbit célba vegyük, lefelé kell indulnunk az ösvényen, mely hamarosan behatol az erdőbe. A poros utat taposva a Koppány-nyeregbe jutunk (rövid kitérő a Kis-Koppány füves lejtője, ahonnan a Magas-Börzsönyre is rálátunk). Az erdőktől alig észrevehetően fölénk magasodó két Koppány-hegy egykori vulkáni dómok lepusztult maradványai, melyeknek kőzetében a tűzhányók mélyének anyaga tárul fel.

Egy elhagyott csúcsösvényen

Sajnos a következő kilométerben nem sok örömünk lesz: sűrűn sorakozó tarvágásokat kísérünk az egyre kövesebbé váló, vízmosta úton. Egy kereszteződésnél előre, balra hívnak a jelzések; szép tölgyesben veselkedünk neki a Sákola-tető hosszú, fárasztó kaptatójának. Az első métereken tegyünk egy kis ráadást balra az alig észlelhető, kopott K▲ jeleket követve, hogy kb. 30 méterrel odébb, egy kis tisztásról a Nagy-völgy fejezetére lessünk ki! Feltűnik az erdős magaslatok közt a Nagy-Koppány gyepes homloka is.

Újra a K+ jelzésen gyalogolva a Sákola-tető felé vesszük az irányt. A helyenként csalános, benövényesedett ösvény elhagyatottságáról mi sem árulkodik jobban, mint a minősége. A csapás követése helyenként kisebb kihívást is jelent, mert a jelzések is ritkásak és halványak. Idős tölgyesben, egyre meredekebbé váló lejtők közt kapaszkodunk az elkeskenyedő gerincen. Bár a tető elnevezés lapos magaslatra utal, a Sákola esetében ez csak a legmagasabb pont hosszú, elnyújtott jellegére igaz, balról ugyanis meredek lejtő, keletről néha falszerű letörés szegélyezi lépteinket. Sok helyen mohos dácittömbök is kidugják fejüket a talajtakaró alól - a látvány nem mondható vadregényesnek, de annyiban mindenképpen érdekes, hogy megmutatja, milyenek is a Börzsöny e közepes magasságú, félreeső csúcsai, melyeket a legtöbb esetben (érthető módon) elkerülnek a turistautak.

Érkezés az Ipoly völgyébe

Gyors ereszkedéssel visszajutunk a dózerútra, amit rövidesen balra, egy ösvényen hagyunk el. „Eggyel lejjebb", a bozótoson túl újabb erdei útra térünk, ezen közelítünk az Ipoly völgyéhez. A hegyláb előtt kellemetlenné válik a járatlan ösvény, a sűrű, bokros növényzet marasztaló környezetét azonban rétek váltják fel: a tágas kaszálókon toronyiránt kell átkelnünk - a túloldalon mindig felleljük a turistajelzések folytatását. Közben rálátni az Ipoly mentén ücsörgő falu, Letkés tetőire, és a köztük ég felé törő templomtoronyra, illetve a folyó által a Börzsönytől elszakított Helembai-hegység tömbjére. Rövid erdősávok választják el a széles mezőket; ezek alján, egykori szőlőkertek közt (régen a falu szőlőtermesztése jelentős volt), mélyúton érjük el a faluszélt. A temető mellett sétálunk be Letkés központjába - a főúton jobbra buszmegálló kínál távozási lehetőséget.

(Ha utunkat meghosszabbítjuk a Z jelzésen, legyalogolhatunk az Ipoly partjáig is - évszázadokon át malom is dolgozott itt. A dombhátak és a Börzsöny, valamint a Duna és az Ipoly torkolatának szorításában fekvő falvakat teljesen ellehetetlenítették, „eldugták" a világ elől a trianoni határváltozások, ám az itt meglévő hídnak és az EU-n belüli szabad határátlépési lehetőségnek köszönhetően átsétálhatunk a szomszéd településre.)