A fekete-hegyi lávató peremén

Itiner

• A buszmegállótól kifelé indulunk a faluból a K jelzésen.
• A kilátó után a K▲ jelzésen elhagyjuk a fennsíkot.
• A lepényfák alatti kereszteződésben jobbra fordulunk K+ jelzésen.
• Pár méter múlva a K● jelzésen balra fordulunk (Nagy-Csere-kút).
• A jelzetlen úton visszacsatlakozunk a K+ jelezésre.
• A következő kereszteződésben balra fordulunk a Vaskapu-árkon felvezető K jelzésen.
• A völgyfőnél a tanösvény KT jelzésén élesen balra indulunk.
• A Bonta-tónál (az utolsó tó) a S▲ jelzésre váltunk. Ez a jelzés vezet vissza Szentbékkálla templomáig.
• A főutcán a K jelzésen érünk vissza a buszmegállóba.

A túráról részletesen

Szentbékkállától az Öreg-hegyi-kútig

A buszmegállótól kifelé indulunk a faluból a K jelzésen. A Zátói-keresztet elhagyva átkelünk a hídon, és a szentbékkállai szőlőhegyen folytatjuk utunkat a Fekete-hegy platója felé. A jelzés egyszer csak jobbra fordul a szőlők között, amelyek végéből a szentbékkállai Gyümölcsoltó Boldogasszony-templomra, a Mindszentkálla fölé magasodó Kopasz-hegyre, a háttérből kibukkanó Szent György-hegyre, a Köves-hegyi nyeregre és a mögötte magasodó Csobáncra nyílik kilátás. A fehérre meszelt Fatér-kereszt után egy rövid, kissé benőtt szakasz vár ránk. Itt érdemes betenni a hátizsákba minden olyan dolgot, amit a belógó ágak leszaggathatnak róla.

A sűrűből kiérve átkelünk az Öreg-hegyi-kút vizét elvezető patakon. A szomszédos, takaros pince és szőlő mellett haladva hamarosan elérjük az Öreg-hegyi-kutat, ami még a múlt században is sokáig a környék egyik fő ivóvíznyerő helye volt. Sokan mai is előszeretettel látogatják. Egykori szerepét mutatta a forrás védelmére épített, meszelt bazaltfülkén lévő felirat, amely szerint: „E kútba piszkos edént meríteni tilos! Akit rajta kapnak, 5 pengőre büntetik! Elöljáróság".

Előle a Tepécs-, a Rendesi- és az Örsi-hegyre látunk rá; előttük a kisörspusztai homokbánya, mögöttük pedig a túlparti fonyódi Sipos- és Vár-hegy tűnik fel. A kutat az Öreg-hegyi-kereszt vigyázza.

Fel a bazaltfennsíkra

Az úton balra indulunk tovább. A mandulafákkal szegélyezett birtok után újabb szép, Fonyódig, illetve a Badacsonyig nyíló kilátással ajándékoz meg minket a hegy. A fasor végén jobbra fordulunk. A legfelső dűlőúton érdemes megcsodálni a baloldalon álló, magányos kis pince fölé magasodó ősöreg, tekeredett törzsű mandulafát.

Hamarosan ismét gyönyörű panorámában lesz részünk, majd betérünk a hegy tetejét fedő erdőbe. A bal kanyar után újabb emelkedésbe kezdünk a csapadékos időben igen csúszóssá váló, a bazalt mállásából keletkezett nyiroktalajon vezető úton, amelynek egykori omladozó támfalmaradványa mellett haladunk. Az ösvényből kiálló kisebb–nagyobb kövek hol megnehezítik, hol megkönnyítik lépéseinket. A kaptatós ösvényen a Fekete-hegy bazaltfennsíkjának déli szélére érünk fel.

A Köveskál–Monostorapáti–Kapolcs között magasodó bazalthegyet 4 maar kráter (egyetlen, nagy robbanással kialakuló vulkánok, közepüket rendszerint tavak töltik fel) alakította ki, amelyek kb. 5,5-3,3 millió éve működtek. A legdélebbi, 2 km-nél nagyobb kráter kora kb. 3,9 millió év; ennek pereme mentén halad tovább a túránk.

Jobbra fordulva az Eötvös Károly-kilátó tövébe érünk, ahol asztalok és padok mellett pihenhetjük ki az emelkedőt.

Az Eötvös Károly-kilátó

A 369 méteres magasságú platóperemen 1950-ben épült először kilátó, méghozzá bazaltból. Helyére 1978-ban vörösfenyőből húzták fel a ma látható tornyot. A 2000-es évek végéig egy emelettel magasabb volt, de egy villámcsapás miatt a megmaradt főgerendákat felhasználva felújították, és a legfelső szintet le kellett bontani. Névadója a neves ügyvéd, politikus, publicista Dr. Eötvös Károly, aki az 1876-ban tett idelátogatásakor gyűjtött tapasztalatait a tájszeretettől áthatott „Utazás a Balaton körül" című anekdota- és elbeszélésgyűjteményében adta közre.

A lombkoronaszintbe burkolózó kilátóban esténként egy nagy pelepopuláció szokott dorbézolni. Az állatok megszokták az ember közelségét.

A felső járószintről kitekintve a Káli-medence terül el alattunk, amelynek keleti határa a Monoszlótól északra emelkedő Tói-hegy, a tőle délre magasodó Hegyestű és a mögötte helyet foglaló Tar-hegy. Dél felé haladva a táj a Balatonba simul, majd a Pál-, a Bálint- és a Szűcs-hegy zárja a medence keleti oldalát. Előttük Köveskál terül el. A Küszöb orra – Fenyős-tető – Fülöp-hegy vonulat után újra megpillantjuk a tó víztükrét, a medence alján Kővágóörs látszik, tőle keletre a Lapos- és a Kis-Hegyes-tűvel, előbbi tövében a homokbányával, tőle északra pedig a Kornyi-tó karsztvíztükre csillog.

Továbbhaladva tekintetünkkel a Tepécs- és a Rendesi-hegy következik, előttük Kékkúttal és Salfölddel, míg a Balaton déli partján a fonyódi Sipos-hegy és a Várhegy kúpjai látszanak. A Szilvádi-hegy után az Örsi-hegy perm időszaki vöröshomokkő- és konglomerátum tömbje magasodik. Azon túl pedig már a Tapolcai-medence jellegzetes tanúhegyei sorakoznak: a Badacsony, a Tóti-hegy, a Gulács, majd Szigliget három piroklasztit halma: az Antal-hegy, a Hálás-tető és a Vár-hegy.

Mögöttük a Keszthelyi-hegység abráziós teraszai lépcsőznek a hegység hosszú, lapos fennsíkjáig, amelynek előteréből a Szent György-hegy és a Csobánc bazaltsapkái tűnnek fel. Közelebb a Kopasz-hegy, a Köves-hegy és a Hajagos zárja le a Káli-medence nyugati szélét, előtérben Mindszentkállával és Szentbékkállával. A táj különösen szép arcát mutatja hajnalban és naplementekor, főleg ha a tanúhegyek fölött tornyosuló balatoni vihart is sikerül kifognunk.

Le a Vaskapu-árokig

A kilátótól a K▲ jelzés becsatlakozásáig a K jelzést követjük tovább, majd jobbra fordulva meredek ereszkedésbe kezdünk. Az erdőből egy pince mellett érünk ki, majd a kavicsos útra érve balra fordulunk. A következő kereszteződében, ami fölé lepényfák magasodnak, jobbra teszünk egy kis kitérőt a magas jegenyenyarak alatt fakadó Nagy-Csere-kúthoz a K+ jelzésen, majd pár méter múlva a K● jelzésen balra fordulva. A fák árnyékában, a pannon összletből fakadó rétegforrást szép, bazaltból falazott, boltíves forrásház óvja a szennyeződésektől.

Az úton visszatérünk a K+ jelezésre, majd azon továbbhaladva újra egy erdőfoltot szelünk át. Az út jobbkanyarja alatt fakad a hasonló módon, de szerényebben foglalt Kis-Csere-kút. Hamarosan elérjük a következő kereszteződést, ahol balra fordulunk a Vaskapu-árkon felvezető K jelzést követve.

A Vaskapu-árok

Az eróziós völgyben utunk fehér akácok árnyékolta kaptatós horhosban indul, majd kb. 5-600 méter múlva éri el az út jobb oldalán lévő, Boros Ádám botanikus, mohakutatóról elnevezett forrást, vagy régebbi nevén a Bojtárok-kútját, majd nem sokkal utána a völgy túlsó oldala felé fakadó Juhászok-kútját. A források neve is utal az egykor a hegy tetején folytatott legeltetésre. Az időszakos, mára elapadt források fakadási helye nem véletlen: itt van az egykori vulkán robbanásos működése során keletkezett piroklasztitgyűrű vízzáró anyagának és a lávaöntés során képződött bazaltnak a határa, ahol az utóbbin átszivárgó csapadék rétegforrásként lép a felszínre.

Innen lefelé kb. 250 méter hosszan tárul fel a vulkáni tufagyűrű külső felének rétegsora, ami részben a kitörések során keletkezett alapi torlóárak eredményeként, részben hullott piroklasztból alakult ki. A jól rétegzett, átülepített, szürkésbarna lapillitufában a mélyből felrobbant mészkő- és dolomit xenolitokat (zárványok) is találunk.

Később a kráterben lávaszökőkutak törtek fel, és nagy gáztartalmú lávafolyások töltötték fel a piroklasztitgyűrűt, amiből azonban nem tudtak kitörni. A vízmosásban felfelé haladva ennek a jelenségnek is a nyomára lelhetünk. Itt táródik fel – talán a legszebben – a tűzhányó lávaöntő vulkanizmusa során képződött bazalt. A Vaskapu-sziklák több méter vastag rétegsorán tapasztalható érdekes jelenség, hogy a lemezes elválású, néhol gömbhéjasan málló rétegek általában vízszintesek, de a fennsík pereménél a hegy belseje felé dőlnek - ennek az az oka, hogy az egykori lávafolyás itt torlódott neki a krátert körülvevő egykori, mára lepusztult tufagyűrűnek, majd kihűlve megdermedt. Ezt a nem mindennapi látványt a felhőszakadások és hirtelen hóolvadások során a fennsíkról lezúduló vizek tették láthatóvá számunkra úgy, hogy méretes, szurdokszerű völgyet alakítottak ki a hegy oldalában.

Belvizes tavak sora a hegytetőn

Felérve a fennsíkra a KT jelzésű, Boros Ádámról elnevezett tanösvényen balra indulunk. Elhaladunk a Barkás-tó mellett, amelynek fűzlápja az 1980-as évek aszályos éveit követően 1992-ben leégett. Növényzete a tűzvész óta csak részben állt helyre, a tőzegmohák nem jelentek meg újra. A platón található féltucat, változó vízállású, 50-100 méter átmérőjű, 1-2 méter mély tó rendkívül kis vízgyűjtővel rendelkezik.

Keletkezésükre nincs egyértelmű magyarázat. Valószínűleg a Fekete-hegyi maarok belsejét kitöltő lávafolyások közötti térszíneken alakultak ki, amelyekben a bazalt felhalmozódó agyagos málladékából képződött „bélés” idővel visszatartotta az esővizet. Utánpótlásukat kizárólag a csapadék biztosítja, vizük azonban mégis sötétbarnás árnyalatú és enyhén savas (4,8-5,2 pH) kémhatású az elmocsarasodó környezetükből vízbe oldódó bomlástermékek és huminsavak miatt.

A fennsík felszínének mélyedései alapján valószínű, hogy korábban 10-nél is több ilyen tó lehetett a hegyen, és az is, hogy ezek mindegyike jégkorszaki reliktum-növényzetet őrzött: úszó fűzlápokat. Ezek a ritka, sajátos növénytárulások számos jellegzetes lápi fajnak adtak otthont, mára azonban kiszáradásuk miatt a fajok erősen megritkultak, illetve eltűntek, és helyüket közönségesebb, illetve inváziós fajok vették át. Az élőhelyre jellemző, fokozottan védett tőzegmoha fajok például napjainkban csak a Monostori-tó évek óta zsugorodó, kis lápfoltjában, szigetszerűen élnek. A tavak egy része a klímaváltozás miatt szűnt meg, míg a többiek vize a fennsík szélét átvágó eróziós árkokon – mint amilyen a Vaskapu-árok – távozott.

Amikor elérjük a Bonta-tavat, ami a hegy legnyugatibb tava (helyi nevén tóállása), a S▲ jelzésen megyünk tovább. A tó ritka, védett növénye a felemáslevelű boglárka, amin kívül jelenleg még 35 védett növényfaj ismert a hegyről.

A Keleményes-kő

A tavat elhagyva, egy feketefenyő-csoport után újabb tágas gyepre érünk, amelyről több helyen is nagyon szép kilátás nyílik a Káli- és a Tapolcai-medence, valamint a Keszthelyi-hegység irányába. A gyep túlsó végénél egy keskeny erdősáv után a Keleményes-kőnél elérjük a Fekete-hegy maarkráterét kitöltő egykori lávató nyugati határát. A lemezes bazaltból álló meredek sziklafal tetejéről – amit a helyiek réteskőnek is hívnak – lenyűgöző a panoráma

Északkelet felé az Agár-tető tömbje magasodik a bazaltplatójából kiemelkedő salakvulkán maradványával, mellette a háttérben a Cseket-hegy halma emelkedik ki a síkságból. Az előtérben a Fekete-hegy nyugati tövében megbújó Kopácsi-hegy kráterének szinte teljesen épségben maradt tufagyűrűje, míg mögötte a Sátroma-hegy gerince látszik, ami mögött délre a Hajagos és a Köves-hegy lejtőtörmelékes oldala tűnik fel. A nyereg hátterét a Csobánc, a Szent György-hegy és a hosszan elnyúló Keszthelyi-hegység adja, aminek abráziós teraszai egészen a Balatonig nyúlnak. A víztükör előtt a Mindszentkálla fölé magasodó Kopasz-hegy bazaltfennsíkja, déli oldalán a Püspök-dombbal éppen nem takarja ki a hátterében sorakozó szigligeti vulkánokat, amelyeket a Gulács, a Tóti-hegy és a Badacsony követ.

Vissza Szentbékkállára

A sziklafaltól a Bocskor-kúti-árok gyertyános-tölgyes és törmeléklejtő erdein keresztül ereszkedünk a lávató kemény bazaltjába is bevágódott, és az egykori tufagyűrűt szinte nyom nélkül eltüntető völgyben. A Bocskor-kút a Vaskapu-árok forrásaihoz hasonlóan a hegytetőre lehulló csapadékból táplálkozik. Az út bal oldalán fekvő időszakos vízfolyás medre helyenként feltárja a piroklasztitgyűrűt, amelyben néhol akár fél méteres nagyságot elérő mészkőgörgetegeket is láthatunk. Ennek a mélyen elhelyezkedő, idős kőzetnek a jelenléte is jelzi az egykori vulkán irtózatos robbanásainak erejét.

Hamarosan elérjük az aszfaltos hegyi utat, amin a jelzést követjük. Kb. 1 km múlva pillantjuk meg a Vásár-domb oldalában álló, fehérre meszelt, 1888-ban állított keresztet, aminek érdekessége, hogy a keresztfa nem négy-, hanem nyolcszög keresztmetszetű. Innen mindössze 150 méter a Gyümölcsoltó Boldogasszony-templom, melynek lépcsőjén felballagva a feketefenyők alatt két, rezi homokkőből faragott, fehérre meszelt feszületet látunk; az egyiket 1826-ban, a másikat 1909-ben állították. Kicsivel odébb egy szentháromság-szobor áll.

Ez volt a Káli-medence katolikus községeinek plébániatemploma, ami 1790-1799 között késő barokk stílusban épült Fellner Jakab tervei alapján. Építtetője Esterházy Károly egri érsek volt. Freskóját, amin a káli népet térítő Szent Benedek-rendi szerzetes és Kál vitéz látható, 1953-ban Jeges Ernő készítette. Vörös homokkő szenteltvíztartója valószínűleg az Árpád-korból származik. Tornya 1860-ban készült, a benne található 105 és 69 cm magas harang pedig 1928-ban Szlezák László budapesti műhelyében.

A templomtól a K jelzést követve indulunk tovább a Kossuth Lajos utcán. A Jókai Mór utcai sarkánál lévő járdaszigeten újabb fehérre meszelt kereszthez érünk, majd a Pajtamúzeum előtt elhaladva érkezünk vissza a buszmegállóhoz.