A Csókakői vártól az arany-hegyi szőlőkig

Itiner:

• A Csókakői vár parkolójából indulunk a KL jelzésen a Zrinyi Miklós utcán keresztül a vár irányába, majd a vár megtekintése után a mögötte lévő völgyben, a ZL jelzésen fel a Vértes platójára.
• A Felső-Cser vágásnál áttérünk a Z+ jelzésre egy szűk kilométeren keresztül az Alsó-cser vágásig.
• Az Alsó-cser vágásnál a K▲ jelzésen leereszkedünk a platóról a hegylábi szőlőkbe.
• A szőlők között az első szintben haladó útnál a K+ jelzésen jobbra kanyarodunk, vissza Csókakő felé a parkolóig.

Leírás:

Túránkat Csókakő falu felső végénél, a vár alatti parkolónál kezdjük, ahol a falu utolsó házai, a terepülést övező szőlők és a Vértes erdei találkoznak. A parkolónál információs táblát, toalettet és vízvételi lehetőséget is találunk, illetve a mellette kialakított padoknál, asztaloknál kényelmesen elfogyaszthatjuk reggelinket. Utunk, a KL jelzés az egykori várba vezető utat követi, mely a falu legfelső utcáján, a Zrínyi Miklós utcán kezdődik, majd éles kanyarral ráfordul a sziklába vájt, a vár bejáratánál végződő szekérútra. A 2010-es években felújított kaputornyon és gyilokjárón keresztül jutunk be a környék felett őrködő Csókakői várba.

A várat valószínűleg a tatárjárás után építették, amikor a Vértest és a hegylábi területeket a Csák nemzetség uralta. Első írásos említése a 1299-es évből való. A környező táj felé emelkedő sziklás gerincre kezdetben csak egy téglalap alakú, 15x28 méteres erődítést építettek, mely elsődlegesen a környék megfigyelésére szolgált. Alatta húzódott ugyanis a tihanyi apátság alapítólevelében is említett hadiút. A Móri-árok széles völgye a legkézenfekvőbb természetes összeköttetés a Duna felső szakasza és a Kárpát-medence belső területei között. A völgy felé magasodó vár így kiválóan alkalmas volt a Győr, Komárom és Fehérvár közötti út megfigyelésére.

Anjou Károly király a Csák familia birtoktömbjének felaprózása végett elcserélte Nyék és Dombó uradalmakra a területet, innentől kezdve a mindenkori Fejér megyei ispáné volt Csókakő erőssége. Ennek volt köszönhető az átépítése is, ugyanis a Rozgonyiak alatt felépült az alsóvár a kaputoronnyal és a kápolnával, így háromszorosára bővült az erődítés alapterülete. A XVI. század közepén az Oszmán birodalom északi terjeszkedése örökre megpecsételte a vár sorsát. 1543-ban Fehérvár elesett Szulejmán szultán serege előtt, és a a csókakői erődítményt a következő évben, ellenállás nélkül feladták a védői.

A török uralom alatt előretolt helyőrségként működött, ám a császári csapatok 1687-es felülkerekedése, a törökök kiűzése után szerepe többé  nem volt a történelemben. A lassú enyészet következtében a XX. századra kritikussá válik az állapota, amit a II. világháború utáni műemléki védettség sem változtatott meg jelentősen. A rendszerváltást követően megalakult Csókakői Várbarátok Társaságának azonban szívügye az építmény helyreállítsa és alapos feltárása, így a kétezres évek elejére lassan megújult a romossá vált erősség.

A Vértes vadonja

Csókakő megkapó látványát a gerincél sziklás bevágásán keresztül átbukva egy szempillantás alatt magunk mögött hagyjuk, és a ZL jelzést követve a meredek hegyoldalban a túloldali szurdokvölgybe ereszkedünk. A várat támogató sziklás szirt hátsó oldalán, az áthajló mészkőfalon sziklamászó utak sorakoznak, melyeken a melegebb hónapokban tudásukat csiszolgató sziklamászókat láthatunk. Bár a terep meglepően kitett, lépteinket falécekkel erősített lépcsősor könnyíti, így rövid ereszkedés után az évszázados bükkfák árnyat adó lombjával takart hűs szurdokba érünk. Az Országos Kéktúrát és a Mária-utat egy rövid szakaszon társul fogadjuk. A völgy kanyarulata előtt a vándoroknak felkínált padoknál és asztaloknál megpihenhetünk, mielőtt felkapaszkodnánk a Vértes platójára. Az erdei pihenőhely felett utunk a ZL jelzéssel jobbra visszakanyarodik, és a völgy felső szakaszának vadregényes, sziklás erdejében, lassan enyhülő emelkedéssel kiérünk a mészkőfennsíkra.

Az eddigi sziklás völgyszegéllyel, öreg erdők zárt lombkoronájával behatárolt tér egyszeriben kitárul, amint a fennsík irtásokkal szaggatott térszínére érkezünk. Innentől kényelmes sétával kanyarodunk szakaszosan dél felé az erdészeti utak szövevényében eligazító túristajelzések között. Továbbra is a ZL jelzés mentén haladva csatlakozik hozzánk a Z jelzés, mellyel közösen a Felsőcser vágás csomópontjába érkezünk. Innen a Z+ jelzést követve haladunk el a romos, földbe ásott lecekből eszkábált Maurer-kunyhó mellett, s érkezünk az Alsócser vágáshoz, ahonnan a K▲ jelzést követjük tovább.

Legyünk figyelmesek, mert a monoton tölgyesben haladó erdészeti utat a fennsíkperem irányába egy kis ösvényen elhagyja a K▲ jelzés! Az egyre sűrűbbé váló tölgyerdő a köves fennsíkletörésre jellemző karsztbokorerdőre vált, melyben a K▲ jelzése a cserjék közt kanyarogva keresi a labirintusból kivezető utat. Az ösvény egy peremszegélyi völgyecskébe torkollik, ahol már szélesebb úton, de újra egy beszűkülő sziklás bevágásban ereszkedünk le a Vétes platójáról. Hamarosan kiérünk az erdőből, és a lankásabbá váló lejtők szőlőkkel befuttatott kultúrtájára érünk.

A Móri borvidék közepén

A szőlőültetvények és présházak között leérkezünk a hegylábon szintben oldalazó K+ jelzésre, amelyen jobbra, északnyugat felé visszakanyarodunk Csókakő irányába. Az alapvetően a szőlőültetvények megművelésére használt útról végigpásztázhatjuk szemünkkel a Móri borvidék központi részét, ahol a sorokba rendezett szőlőtőkék végeláthatatlan sora hullámzik a messzeségben a Vértes sziklás hegyoldalától egészen a Móri árok lapos völgytalpáig. Mint minden borvidékünkön, itt is nagy pusztítást végzett a filoxéra járvány, mely a lakosság megélhetésének alapja volt a vidéken. Ennek következtében a török pusztítás után újratelepült falu gyarapodása a XIX. század végére megtorpant.

Ami kevéssé köztudott azonban, hogy a második világégés végén, 1944-45 telén hónapokon keresztül itt húzódott a frontvonal. A Balaton és Velencei-tó természetes védővonalát kihasználó Margit-vonalból ágazott le a Dunántúli-középhegység hegyei felé az Olga-állás, amely a Vörös hadsereg előrenyomulását volt hivatott megfékezni. Az erődítés azonban csak a végórákat hosszabbította meg, a helyiek számára az életet ellehetetlenítő haláltusában nyilvánulva meg. Így semmisült meg a község temploma is, melyet foszforbombával gyújtottak fel az orosz mesterlövészek kiiktatása végett.

Utunk utolsó szakasza amolyan levezetésképpen egy bő kilóméteren keresztül hullámzik az ősszel aranysárgába váltó, télen pirosló hajtású, tavasszal kizöldülő, nyáron gyümölccsel teli szőlősorok között. Az utolsó dombhátról ereszkedve ismét feltűnik Csókakő fehér sziklákra épült kiugró magaslata, az alatta hosszan elnyúló, szőlőkkel szegélyezett falu felett. Egyenesen a  présházak és nyaralók sűrűsödő sora mellett visszaérkezünk kiindulópontunkhoz, Csókakő felső végéhez. Ha már beteltünk a látvánnyal, érdemes megkóstolnunk a hegy nedűjét is valamelyik borát kínáló pincénél, és a borosgazdával elbeszélgetve közelebbről bepillantani a helyiek életébe, Csókakő hétköznapjaiba.