Mocsár a főváros peremén: tanösvény a Merzse-mocsárnál

Itiner: 

A külön táblákkal jelzett tanösvény 15 információs táblán keresztül mutatja be Budapest egyik legfontosabb és egyben legkülönösebb természetvédelmi területét. A tanösvényt a táblákon elhelyezett térkép segítségével lehet nyomon követni. 

• A Merzse parkolónál találjuk a kettes táblát (az elsőt a vasútállomáson), s ha szemben állunk vele, tőle jobbra, mintegy 50 méterre a hármas táblát. Ugyanakkor ne erre, hanem az induló táblától balra induljunk el a tanösvény jól látható jelzésén.
• A tanösvény először a Nagy-Merzsét kerüli meg, és közben érinti a 4-9-es táblákat, valamint a madárvártát. A kilencedik táblánál jobbra fordulva kanyarodhatunk vissza a Nagy-Merzsét teljesen megkerülve a parkolóba (rövid kör), a 9-es táblánál balra fordulva pedig a nagy kört tehetjük meg.
• A nagy körön először érintjük a második védett részt, a Gyolcs-rétet (10-es tábla), majd azt elhagyva a tanösvény jobbra fordul egy nagy mezei úton. A 11-es tábla és a zárt Kis-Merzse érintésével kijutunk egy akácos fasorra, ahol a 13-as táblát találjuk. (A 13-as táblától balra fordulva, egy pár száz méteres kitérővel érjük el a 12-es táblát.)
• Itt jobbra fordulva, nyílegyenesen haladva végig a fasoron (közben érintve a 14-es és 15-ös táblákat) jutunk vissza a Lapos-dűlő folytatásába, amelyen jobbra fordulva a Merzse parkolóhoz sétálhatunk vissza. 

A túra részletes leírása

A Merzse-mocsár természetvédelmi értékei

Szinte hihetetlen, hogy a főváros erőteljes terjeszkedése során az egykor nagy kiterjedésű rákosi mocsárvidék több tagja is a mai napig megmaradt. Mára ezek, a város szövetébe ékelődő, erősen degradált, de mégis védelemre méltó sík területek (pl. Felsőrákosi-rétek, Naplás-tó, soroksári láp) jelentős vizes élőhelyeknek számítanak, különösen egy dübörgő világvárosban. A Duna pesti oldalán egykor jellemző mocsaras vidék igen változatos és nagy kiterjedésű volt, 150 évvel ezelőtt még a Nagykörúttól kezdődött. A világ egyik leggyorsabb városfejlődési ütemét produkáló Budapesten az is csoda, hogy ez a pár élőhely épségben megmaradt a lakott és a mezőgazdasági területek között. Hasonlóan a fent említett területekhez, a Merzse-mocsár még így, degradált állapotában is meglepően gazdag növény­- és madárvilággal rendelkezik, amelyet feltétlenül érdemes megismerni!

Ahogy a kettes táblán, a parkolónál olvashatjuk (A Merzse-mocsár Természetvédelmi Terület általános bemutatása), az 1977 óta védett Merzse-mocsár Természetvédelmi Terület három részegységből áll, amelyből kettő vizes élőhely (a Nagy- és a Kis-Merzse), a harmadik pedig egy erdős-ligetes rész, konkrétan egy puhafás ligeterdő maradványa. A Nagy-Merzse a főváros legnagyobb összefüggő nádasával büszkélkedhet, amely felett a barna rétihéja röpte szinte megszokott látvány. A Kis-Merzse egy érintetlen mocsár, a Gyolcs-rét legnagyobb szenzációit pedig a nyárfa matuzsálemek jelentik. A területet védőzóna (mezőgazdasági földek és erdők) veszi körbe, a tanösvény távolabbi része ezek élővilágába is bepillantást enged. Az indulásnál azt is megtudhatjuk, hogy a tanösvény tervezésénél bizony a gyerekekre is gondoltak, hiszen a szokványos információs táblák mellett minden esetben egy rajzos magyarázó, és egy ellenőrző kérdéseket tartalmazó kisebb tábla is megtalálható a természetvédelmi területen.

A hangyaboglárkák varázslatos titka

Indulás előtt érdemes a láprétek és kaszálók világát bemutató hármas táblát is elolvasni, ahol megtudhatjuk, hogy a kiemelkedő jelentőségű, Vörös Könyves (veszélyeztetett) vérfű-hangyaboglárka lep­ke is él itt a mocsár körül. A hangyaboglárkák a természetvédelem szimbólumai, ugyanis életük hihetetlenül szorosan összefonódott egy növénnyel és egy másik állatfajjal. A lepkék az őszi vérfű virágzatába helyezik el petéiket, ahol a kis hernyók a magkezdeményeken táplálkoznak egy ideig, de túlzottan nagy növekedést nem mutatnak. A harmadik vedlést követően levetik magukat a talajra, ahol fajra jellemzően bizonyos hangyák dolgozói, megfelelő rituális kapcsolatfelvételt követően behurcolják a hangyabolyba, ahol további fejlődésüket ún. fészek parazitaként töltik. Ez azt jelenti, hogy vagy a hangya lárváit eszik, vagy a dolgozók által – kakukkfiókaként – táplálva fejezik be fejlődésüket. Védelmükről és táplálásukról a hangya kolónia gondoskodik. A fészekben eltöltött idő alatt a lárva testfelszínén található anyagok biztosítják, hogy a hangyák nem tekintik őt ellenségnek (kémiai mimikri). Ugyanakkor ezek az anyagok a kifejlett lepkén nincsenek jelen, tehát a bábból kibúvó lepkének rövid időn belül ki kell menekülnie a hangyafészekből, különben a „mostohaanyái” elpusztítják. A magas fokú szimbiózis miatt a hangyaboglárka fajok a változásokra az átlagosnál jóval érzékenyebbek, ezért a fejlett mezőgazdasággal rendelkező nyugat-európai országokban populációik nagyon megcsappantak. Itt, a főváros határán azonban még ilyen csodákat találni!

Madárvárta a Nagy-Merzsénél

Elindulva a tanösvényen jobbról feltűnik nemsokára a nádas, balról szép tölgyerdőt találunk – remek bizonyítéka a területre jellemző mozaikos élőhely együttesnek, ahol ezek mellett mezőgazdasági táblákat, azt „őrző” fasorokat, távolabb pedig kerteket találunk. Érezni is a változatosságot, balról erdei pinty muzsikál, s a kakukk ad alaphangot hozzá, jobbról pedig a nádi rigó összetéveszthetetlen énekétől hangos a nádas, főleg, ha nem nyomja el a szomszédos csalitos fülemüle csatája. Az itt látható tölgyest amúgy az 1970-es években, a nagy pesti erdőtelepítés során ültették, ahogy erről a 4-es tábla is beszámol (Telepített kocsányos tölgyesek a Merzsén).

Egy, az úton áthajló hatalmas fűzfát követően ösvényünk jobbra tér, s az 5-ös táblán (Vízimadarak, hüllők, kétéltűek) megismerkedhetünk a Merzse madárvilágával, amely a védett terület talán legnagyobb természetvédelmi értékét jelenti. Napjainkig több mint 175 (!) madár­fajt figyeltek meg a Merzsén, ami az országban dokumentált fa­jok közel fele! Sőt, a tavaszi és őszi vonuláskor olyan ritka fajok is megfigyelhetők itt, mint a rétisas, a kis kócsag, vagy a fekete gólya. A 2015-ben felavatott madármegfigyelő toronyból tavasszal még a lelkes amatőr madarászok is elcsíphetik a területen rendszeresen költő barna réti héját, emellett pedig récék, szárcsák, vízityúkok és nádiposzáta fajok énekétől hangos a Nagy-Merzse nádasa és az annak közepén található nyílt víztükör.

Mindemellett a tavaszi napsütésben rengeteg gyönyörű zöld gyíkot láthatunk, továbbá a madárvártáról megérthetjük, hogy a Merzse antropogén hatások miatt felerősödő kiszáradása hogyan vezet a nádas beerdősüléséhez, mint ahogy azt a torony előtt a 6-os tábla érzékletesen el is magyarázza (Szukcesszió és területfenntartás). A torony alatt pihenőpadokat és a 7-es táblát találjuk, amely a területet veszélyeztető özönnövényeket mutatja be. Továbbindulva az ösvényen, az özönnövények jelenlétét sajnos a laikus szem is észreveheti, hiszen fajokban szegény akácosban vezet utunk egy jó darabig (igaz, a fehér akácot ide tudatosan, erdészeti céllal is telepítették, mint ahogy azt a 8-as táblán olvashatjuk (Akácos-fehérnyaras telepítés). A Merzse ezen részének másik jellegzetes fafaja a fehér nyár, amely viszont minden valószínűség szerint eredetileg is megtalálható volt itt.

A 9-es táblánál (A Merzsét veszélyeztető tényezők) kell eldöntenünk, hogy a rövidebb körön visszatérünk a parkolóhoz, vagy teljes egészében megismerjük a Merzsét a nagy körön. Gyerekekkel a rövidebb út javasolt, a tanösvény második szakasza ugyanis kevesebb látnivalót nyújt, és hosszabb gyaloglások várnak ránk. A parkolóba jobbra tartva, először mezei úton, majd visszaérve a természetvédelmi területre, erdőben tudunk visszasétálni.

A Gyolcs-réttől a Kis-Merzséig

Balra tartva egy hosszú egyenes úton haladunk, majd pár száz métert követően jobbra találjuk a Gyolcs-rétet és az annak élővilágát bemutató 10-es táblát (Gyolcs-rét: természetes erdők és gyakorlati természetvédelem a Merzsén). A Merzse körül régen éppenséggel nem volt annyi erdő, mint manapság, a Gyolcs-rét maga is egy ligetes-cserjés, éppen visszaerdősülő, másodlagosan kialakult élőhely. A Gyolcs-rétet követően egy újabb, hosszabb séta vár ránk, majd egy széles mezei úton jobbra térünk. Keresztezzük a rétet, majd beleütközünk a Kis-Merzse szélén álló 11-es táblába (A Kis-Merzse). A 10 hektáros védett mocsár élővilága megegyezik a Nagy-Merzséével, de ez háborítatlanabb, olyannyira, hogy nem is tudunk bemenni a mocsárhoz. Mivel a vizet a Kis-Merzse biztosabban tartja, az időszakosan természetes módon is kiszáradó Nagy-Merzse állatfajai itt tudják átvészelni a száraz időszakokat.

Mezővédő erdősávok

A Kis-Merzsétől egyenesen továbbhaladva nemsokára elérjük a rét túloldalát és az ott található mezővédő erdősávot. Pont ezekről, az elsőre jelentéktelen "erdőcskékről" szól az itt, a kereszteződésben található 13-as tábla (Mezővédő erdősávok). A természetes növényzetétől megfosztott hatalmas mezőgazdasági táblákat a szél nem csak fizikailag rongálhatja meg (széltörés, hófúvás), de annak kiszáradásához is jelentősen hozzájárulhat. A jól tájolt erdősáv viszont mindezt nagymértékben megakadályozza, s egyben ökológiai folyosóként egy sor állatnak nyújt menedéket, különösen, ha az szélesebb, és cserjeszint is található benne.

Balra egy pár száz méteres kitérővel a 12-es táblát is becserkészhetjük (A Merzse vízgyűjtője és itatókútjai). Ez az egyébként a Merzse, mint élőhely megértése szempontjából kulcsfontosságú tábla szépen leírja, hogy az egykori, ún. mikrodomborzatos táj, amelynek mélyedéseiben láprét, míg 2 méterrel magasabban homoki gyepek voltak találhatók, hogyan változott meg a mezőgazdaság megjelenésével. A szántóföldek védelme érdekében ugyanis csatornahálózat épült, így a mocsár alatt található víztartó agyaglencse fölé egyre kevesebb víz érkezett, ezért szárad a Merzse.

A nyílegyenes fasorban visszasétálva a Lapos-dűlő folytatásában haladó földúthoz érünk, ezen jobbra tartva pár perc a Merzse parkoló. Útközben azonban érintjük a 14-es (Mesterséges vízutánpótlás a Merzsén) és a 15-ös (Mezőgazdálkodás és a mezőgazdasági területek állatvilága) táblákat. A Merzse kiszáradásának megakadályozása érdekében a Fővárosi Önkormányzat a kilencvenes években fúrt kutakból nyert vízzel próbálta javítani a Nagy-Merzse vízellátását (ahogy említettük, a Kis-Merzse vízellátása sokkal jobb, oda ezért nem vezettek vizet). A rendszert azonban leállították, mert egyrészt túl sok víz párolgott el, másrészt egyes kutak talpmélysége olyan mélyen volt, hogy lényegében a mocsár alatti agyaglencse vizét nyerték ki velük, legalábbis részben. A mocsár gyakran kiszárad, de az időszakos kiszáradás egy mocsár életében természetes folyamat. A baj itt az, hogy az ember által jelentősen átalakított vízgyűjtő terület hatására a Merzsén a kiszáradás a természetesnél gyakrabban fordul elő. A mocsárt övező vizenyős rétek helyén kialakított mezőgazdaság nyomai ma is látszanak: az út mellett több helyütt láthatunk a legeltetés megszűntével felhagyott kutakat.

Ha egy tartalmas családi kirándulás ismertetője az, hogy megtanuljuk szűkebb környezetünket (újra) felfedezni, akkor a Merzse-mocsár Természetvédelmi Terület tökéletes helyszín egy kis felfedezésre és rácsodálkozásra!